Ügyelet

Hol is kezdhetnénk máshol az év első napjának délutánját, mint az ügyeleten. Kicsi lányunk ötödik napja köhög olyan módon, hogy az már túl mutat egy megfázáson. A 3 héttel ezelőtti köhögésnél felírt köptető sem segít most. Éjjel nem tud aludni a köhögéstől, nappal nyűgös a kialvatlanságtól ezért egész nap csak anya ölében lenne jó, de anya kimerült, ingerült és próbálja ellátni a feladatát, amitől még ingerültebb lesz és az ördögi kör kifejezés ide már kutyafüle! Szóval anya dönt és közli a tényt: megyünk az ügyeletre. Rutinos régi motorosként felszerelkezünk játékkal és teával, 3 napi hidegélelemmel, ki tudja…?! Mégis csak újév első napja van. A majdnem üres váró látványa öröm és aggodalom egyben; 1.vagy óriási mákunk van, 2. vagy várhatunk órákat mert házhoz hívták a dokit egy szilveszteri after partin delíriumba esett versenyzőhöz, akinek lesz mit mesélni pár éven keresztül arról, hogy miért nem iszik alkoholt többé, miután egész nap ül a klotyón lavorral a kezében és az a zöld amit hány, tényleg epe, mert marha keserű.
Az ajtó nyílására fiatalkorom szép emlékei a távolba vesznek, megrázom kissé a fejem, újra 2011. január 1.-én találom magam; ügyelet, gyerek, beteg, orvos.
Az előttünk váró srác besétál, én pedig csendben keresztbe teszem mindkét mutatóujjamat a középsővel : csak még egy kicsit ne hívják el. Érkezésünktől számított 6 percen belül a rendelőbe jutunk; Doktor bácsi szimpi, fiatal, bár másfél évesünk már a puszta látványától sírva fakad és néhány másodperces túráztatás után leordítja a Doktor bácsi szép fekete haját.  Nem csodálom, szerintem egy virágos réten kisnyuszikat simogatva és lufikat eregetve a kéklő ég felé is sírva fakadna jelen állapotában. Api az ajtóból figyel, nem bírja az ilyen drámákat, lehetőség szerint rám hagyja. Mire levetkőztetem, már sikítva ordít a maradék hangjával, pedig csak meghallgatja a Doktor bácsi a hátát. Közben fél szavakkal diskurálok az orvossal túlkiabálva a kapálózó, magából kikelt csemetémet. Hörghurut…nappal köptetni…igen van otthon.. lejárt 28.-án…hűtőben, igen…jó lesz még…éjjelre csillapítani…igen, van, de nem veszi be (látom magam a másfél évesemen félig térdelve, kanállal a kezemben, őrjöngve azon, hogy hogyan képes így összeszorítani a száját)…van már csepp formában?…szuper!Írja föl…antibiotikum…muszáj..probiotikum..hát persze, hogy van…orrcsepp..antibiotikumos…nem jó…másik kell…ismerem persze..recept nélkül.
Újra a váróban, öltözködünk, már nem sír, nem is hüppög. A Doktor bácsi egy másik, piros mentős ruhába öltözöttel elhúznak mellettünk. Kocsiba vágódunk, az ügyeletes gyógyszertár egy köpésnyire. Másfél évesünk csendben kémlel a cumija mögül, szemhéja félárbócon, szorítja a babáját és a cumisüvegjét. Mellette ülök, simogatom a kis kezét és duruzsolok a fülébe: nagyon ügyes voltál, most már minden rendben lesz.
Kibámulok az ablakon, az út száraz, kevéske hó mindenütt, elvétve egy-egy sétáló ember. Újra felrémlenek ködösen a régmúlt idők január elsejéi; autóban, úton egy másik ügyeletes buliba, elkenődött sminkkel, egyik kézben redbullal, a másikban egy fél üveg pezsgővel, színes szerpentinnel a nyakban, céltalanul, szabadon. Eszembe jut a ’90-es évekből az a szilveszter, amikor egy bulin összefutottunk Apival teljesen véletlenül, pedig akkor egészen más síkon mozogtunk és végül az utcán koccintottunk éjfélkor -pohár híján üvegből ittuk a pezsgőt, mert túl sokan voltunk és az én társaságomat kivágták a buliról. Vonyítva röhögtünk, buék-ot ordítva és továbbálltunk. Most pedig itt ülünk az autóban a második gyerekünkkel. Már nem hiányzik. Már elég az emléke. Már az a fontos, hogy a kis szuszogó mellettem minél hamarabb meggyógyuljon!