1.0Komolyan?!https://szabriann.cafeblog.huSzabriannhttps://szabriann.cafeblog.hu/author/szabriann/<div dir="ltr" style="text-align: left"><div>A minap szembejött velem egy olyan "töltsd le a tanulmányt ingyenesen" tipusú hirdetés -Neveljünk kiabálás nélkül (vagy valami ilyesmi) címmel. A képen szélesen mosolygó fogkrém-reklám anyuka és kislány, szeretetteljes ölelésben. Elgondolkodtam, de rájöttem, hogy nálunk mindkettő jelen van: a szeretetteljes ölelés és a kiabálás is. Nyilván nem egyszerre és nyilván nem állandóan. Engem nem győzött meg, nem töltöttem le a tanulmányt.</div><div>Az a helyzet, hogy kicsit elcsesszük szerintem.</div><div>Annyit olvasunk és hallunk a gyerek neveléssel kapcsolatban, hogy beleég a retinánkba, magot vet a középfülünkbe a sok tiltás. Ne üss a fenekére, ne kiabálj vele, ne légy vele türelmetlen, ne alázd meg büntetéssel....ne, ne, ne, ne!!!</div><div>Képtelenné válunk ösztönösen nevelni, mert a sok információ valamiféle gátat szab és előbukkan a reaktiv elménkből, valahányszor konfliktus helyzet adódik. </div><div>Na és Ők? Ők miért nem kapnak ilyen konfliktus kerülő, kiegyensúlyozott, derűs prospektusokat Hozzánk? Miért van az, hogy a "fogadj szót, gyerekem!" felszólításra csak pofánröhög, vagy erősebb fokozatra kapcsol az adott hisztiben?</div><div>A szegény gyerek feszegetné a határokat, de nincsenek. Nincsenek biztonságot adó korlátok, hiába is keresi, nincs következmény. Mégis mit tanul ebből? Azt, hogy majd ilyen elnéző lesz vele az egész világ? Nem. Nem lesz az, sőt! </div><div>Mi lehet az az információ-áradat, amiből túl sokat kapnak és mi az, amiből túl keveset?</div><div>Annyira másképp szeretnénk nevelni Őket, mint ahogyan minket neveltek. De miért is?</div><div>Nem lettünk elég jók valamiben? Azt hisszük, hogy a "másképp" az "jobbat" jelent? Vagy még mindig felfelé dacolunk, és bizonyítási vágy van bennünk, hogy majd mi megmutatjuk? De mit? És kinek?</div><div> Azt látom, hogy a szüleink nagyszülőként marha jókat röhögnek a markukba rajtunk a sajátos, újkeletű nevelési irányelveinken, és azt várják, hogy mikor vesszük már észre, mekkora hülyét csinálunk magunkból. </div><div>Az egyenrangú félként kezelt gyerekeink szintén jót röhögnek a markukba a tehetetlenségünkön, szerintem még pacsiznak is a hátunk mögött a tesóval, cimbivel, egykéknek jobb híján önpacsi.</div><div>Én jól emlékszem a gyerekkoromra. Azokban a boldog '80-as években még egyszerűbben mentek a dolgok. Ott bizony, ha megráztuk a pofonfát, nagy eséllyel szüreteltünk is. Egy felszólítás, egy sokkal hangosabb felszólítás és egy maflás. Ez volt a sorrend. Nem volt könyörgés, nem volt zsarolás, megvesztegetés, alku. Anyám nem hiperventillált reggelente az idegtől, és Apám se ment el futni órákra, vérben forgó szemekkel a dühtől. Nem kerülték a konfliktust, hanem beleálltak arccal. Ők igazi vagányok voltak: bátrak, egyenesek, villámgyorsak és vér profik. És egyetértettek. Mindig egyetértettek, Ők voltak a nagy és erős egység, amit esélyünk nem volt a tesómmal megtorpedózni, kis szaros egységként. </div><div>Szerető, gondoskodó, féltő, odaadó családban nőttem fel. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány pofont kaptam és -nem szívesen de beismerem, hogy mind jogos volt. A büntetés mindig betalált, és mindig nagyon fájt, mert olyat tiltott ami épp a legkedvesebb volt számomra. Tudtam, hogy mit jelent, ha a szüleim felemelik a hangjukat: eddig és ne tovább! Tudtam, hogy hol a helyem, szót értettem a kortársaimmal, tiszteltem a felnőtteket, és segítettem a kisebbeket. Nem volt szükségem állandó felügyeletre ahhoz, hogy életképes felnőtté váljak.</div><div>És láss csodát, nagyon szeretem a szüleimet, remek a kapcsolatunk. Soha nem féltem Tőlük. Nem Tőlük féltem, hanem a következménytől. </div><div>Oké, nem kell püfölni a gyereket, ezzel egyetértek.</div><div>De valamiféle gátat szabni kell.</div><div>Mi is kell még?</div><div>Ösztön.</div><div>Anyai és Apai.</div><div>Abból baj nem lehet.</div></div>rich