Becsengettek

Hosszú idő óta ez volt az első olyan tanévkezdés, amit a gyerekek már kicsit vártak, én viszont egyáltalán nem! Fordult a kocka. Na nem azért, mert mostanól én megyek a gyerekeim agyára és nem pedig fordítva (legalábbis remélem).
Mindketten bevallották az utolsó nyári héten, hogy kicsit már várják a sulit. Vagyis nem konkrétan a sulit, hanem azt ami vele jár, a megszokott kerékvágást. Jóból is megárt a sok, igaz? Örülök, hogy ezt a tapasztalot is megszerezték.
Én viszont egyáltalan nem vártam, mert egy szentimentális barommá kezdek válni ott mélyen legbelül. Ez volt az első olyan nyár, amikor a jövőre gondoltam. A vakáció minden évben magával hozta a gondtalanságot és a végtelenséget. Most először nem. Most, hogy már elég sok időt töltenek a barátaikkal, most hogy már nincsenek rám szorulva egy csomó mindenben, most hogy ezerszer önállóbbak lettek, mint az eddigi nyarak bármelyikén, most érzem csak igazán, hogy visszafordíthatatlanul ketyeg az óra. Néhány év és lehet, hogy már nem is szeretnének velünk nyaralni majd. Tudom, hogy ez a világ rendje. Mégis úrrá lett rajtam valamiféle szeparációs szorongás attól, hogy -teljesen természetes és egészséges módon- lazul a kötelék.
Minden, ami eddig néha terhesnek tűnt, azért most hálás vagyok. És arra gondolok közben, hogy vajon meddig még?
Vajon meddig kéri még, hogy mossam meg a haját?
Vajon meddig kéri még, hogy játsszak vele?
Vajon meddig ülnek velünk szívesen a vacsora fölött csacsogva?
Vajon meddig kéri még, hogy segítsek a leckében?
Nincs megállás, a változás folyamatos. Hiába szeretném néha lelassítani az időt, nem lehet.
Minden nyári szünet ajándék és nem lehet eleggé hosszú. Nekem nem. Ők viszont már pontosan érzékelik, hogy mennyi az elég. Pontosan tudják, hogy hol a helyük, mik a feladataik. Előttük az élet és én nem tehetek mást, mint háttérbe húzódok, ha a helyzet úgy kívánja. Pedig hol van az még, hogy kirepülnek? Miközben így merengek, érzem, hogy önző vagyok. Nem tarthatom őket magam mellett.
Vissza emlékszem, hányszor mondtam hogy ne most, kicsim! Hányszor mondtam, hogy majd holnap. Hányszor mondtam, hogy nekem most nincs kedvem. Mekkora hülye voltam.
Olyan idiótán van kitalálva az élet. Mindig csak utólag visszagondolva tűnnek fel benne a hibák.
Api kedvenc mondása ilyenkor, hogy hülyeség a múlton rágódni. Tudsz rajta változtani? Nem! Hát akkor meg engedd el, ne visszafelé lépkedj! Amin nem tudsz változtani, azon felesleges leakadni. Arra koncentrálj, amin viszont tudsz.
Szóval csendesen, magamban szorongok tovább a szeparációtól és koncentrálok a jelenre erősen.
Akkora közhely, hogy túl gyorsan felnőnek. Pedig tényleg.
Ha a mostani eszemmel lennék huszonéves, akkor biztosan szülnék vagy hat gyereket, hogy meghatszorozzam ezeket az éveket. (Ok, ezt nem teljesen gondolom komolyan!)
Na jó, befejezem a nyenyergést!
A gyerekek kamaszodnak, én meg beléptem a változókorba.
Talán csak annyi van, hogy hogy túl sok hormonzavar került egyszerre egy fedél alá!