Elaludt a fogtündér

Elaludt a fogtündér. Hogy tehette? Mégis mit képzel ez magáról?
A gyermek reggel keservesen zokog, átkutatta már az egész ágyát, hátha csak elcsúszott a boríték a párna alól. De nem, nem talál semmit. Üres tekintettel a semmibe réved, csak bámul maga elé, időnként édesanyjára pillant szemrehányóan. Nincs pardon, nincs ölelés, könnyes szemek vannak és elfordulás. Látni sem akar senkit. A bűnbánó tündér meg csak toporog előtte, a könnyeivel küszködve, de a gyermek észre sem veszi, átnéz rajta, nem látja őt. A fogtündér kétségbeesetten keresi szárnysegédje tekintetét, de az lesüti szemeit, ő sem néz rá. Nincs bocsánat fogtündér, ezt csúnyán eltoltad!
Pedig figyelmezetette a fogtündért az egész környezete, még a tündértársai is, hogy sok lesz ez így, nem kell a névre szóló tündérkártya, nem kellenek a színes tündérképek, a cirádás, személyes hangvételű sorok. Két gyermek, az összesen negyven fogacska, ennyiszer csont nélkül megcsinálni a küldetést lehetetlenség, előbb-utóbb hibázni fog. De a tündér fittyet hányt mindenkire, mert azt hitte, hogy ő a világ legeslegjobb tündére. Meggyőződése volt, hogy ő is van akkora penge, mint a Jézuska, a Mikulás meg a Húsvéti Nyuszi. Most meg aztán jól pofára esett. Itt áll és csak egy apró testi hiba választja el attól, hogy tökönszúrja magát.
A gyermek szomorúságáért és csalódottságáért egyesegyedül ő felelős. Senki más a világon. A helyzet kilátástalan.
És akkor a tündérnek támad egy ötlete. Gyorsan gépelni kezd, segélykérő üzenetet küld tündértársainak a tündérklubba. A tündérek azonnal reagálnak, hiszen már évek óta kapcsolatban állnak, gyakran segítették át egymást krízishelyzeteken. Ők négyen is rendszeresen járnak a kihullott kis tejfogakért, ki egy gyermekhez, ki kettőhöz, ki háromhoz. Biztosítják a tündért, hogy mind hibáztak már, nem dől össze a világ, holnap is felkel a nap, nem jött el az armageddon. Kifejezik együttérzésüket, nem korholják, nem hibáztatják, még mosolyt is csalnak arcára a saját történeteikkel. Miután ügyesen megnyugtatják, egyöntetűen javasolják az ilyenkor bevett szokást: a kamatot. Ha késik a fogtündér, akkor kamatot kell fizetni. Szívében hálával a tündér lázasan munkához lát, elkészíti a tündérkártyát, mellé teszi az ötszázast, amit már hetek óta magánál hord és mindvégig kényesen ügyelt, hogy el ne költse, mert tudta, hogy szükség lesz rá. Ettől a gondolattól újra kissé könnybelábad a szeme, de nem húzhatja az időt, ez most nem róla szól. Kamatnak pedig készít egy kupont, mely bármikor beváltható lesz a gyermek számára egy mozizásra anyával.
Halkan feloson a lepcsőn, a gyermek szobájának küszöbére helyezi a borítékot, majd kissé tovaszáll és megbízható távolságból figyel. Sokáig kell várnia, mire kinyílik végre az ajtó. Az aprócska kezek a borítékért nyúlnak és az ajtó újra becsukódik. Csend. Néhány perc elteltével a gyermek lassan megindul a lépcsőn lefelé. Tétován a konyhába megy és megáll édesanyja előtt, aki palacsinát süt neki reggelire, hogy egy kicsit jobb kedvre derítse. A gyermek könnyes tekintete kérdőre váltott, háta mögül bátortalanul előveszi a kupont és megkérdezi édesanyját: ma esetleg elmehetünk moziba? Édesanyja félrehúzza a tűzről a serpenyőt, kezét megtörli a konyharuhába és szorosan magához öleli  gyermekét. Mélyen beszívja hajának illatát, miközben szinte hallani véli a mázsás kő robaját, ami szívét elhagyja. Persze kincsem. -súgja gyermeke fülébe.
Tudom, hogy te vagy az! -súgja vissza a gyermek.
Nagyon szeretlek! -suttogja az édesanya.
Én is téged! -csilingeli a gyermek.