Süssünk-főzzünk valamit

Olyan jó elkalandozni a reklámokon, amiben anyuka süt-főz a lányával egyforma kötényben. Egy csomószor elképzelem, ahogyan mi is mosolyogva szórjuk a lisztet, dagasztjuk a tésztát és pocukrot szórunk huncutul egymás orrára. Milyen idilli, a nap besüt az ablakon, készül a finomság a frissen manikűrözött kezek alatt, ragyogó arccal, boldogan, könnyedén, vidáman.
A valóság valahogy mégsem hasonlít a reklámra, amikor a Kicsi megtalál, hogy süssünk-főzzünk valamit.
Először is, a legritkább esetben van elegendő hely az asztalon nekiállni. Az étkezőasztal a központ, mindenki oda dob le mindent: kocsikulcsot, telefont, postát. A gyerekek ott írják a házit, de azért a gyümölcstálhoz is ragaszkodom, mint egyetlen valóban odaillő dologhoz. Tehát az első lépés, hogy le kell pakolni az asztalt, ami a gyereket annyira nem mozgatja, hiszen Ő főzni akar, nem pedig rendet rakni.
Azután jönnének a hozzávalók, de valami közülük biztosan nincs otthon, vagyis el kell szaladni a boltba. Puff neki! A gyerek vásárolni sem akar, ő még mindig csak főzni szeretne és egyáltalan nem érti, hogy miért frusztálom ennyi hülyeséggel.
Na és ott a mosogatás. Nem túl gyakori, hogy üres a mosogató, már pedig addig nem lehet nekiállni, ameddig nem adottak a körülmények.
Szóval mire ez mind megvan, addigra a gyerek már régen fényt kapott, megunta a hercehurcát, akkor inkább főzzek egyedül. Elszállt belőle a lekesedés és elhúzott a szobájába játszani valami értelmeset, mert ami a konyhában van, az minden csak nem értelmes időtöltés számára.
Így kell a gyerekkel megutáltatni a konyhát egy életre, gratulálunk anyuka, leülhetsz, egyes!
Aztán jön a lelkifurka: basszus, mekkora egy ökör vagyok! Most komolyan mi lett volna, ha kupiban állunk neki, nem tökmidegy?
És bevillan a mentőötlet, hogy na majd holnap! Lelkifurka anyuka gondosan bevásárol, semmit sem felejt el, asztalt szépen lepakolja, mosogató üres, minden a helyén, kicsi tálkákban odakészítve az összes hozzávaló, akár egy főzőműsorban. Tészta begyúrva, kiszúró formák, lisztezett deszka elrendezve az asztalon, már csak a gyerek kell hozzá. Vagyis kellene, mert benéz a konyha ajtóból, vegigpásztázza az asztalt és rezignált arccal közli, hogy neki most nincs kedve.
Megint lehet főzni egyedül, annyi különbséggel, hogy most adottak a körülmények. Csak közben a lelkesedés szállt el belőlem is.
Hiába, az élet nem egy reklámfilm.
Máskor viszont csak úgy megjelenik az éhes gyermek este a konyhában és egészen természetes módon bekapcsolódik a vacsora készítésbe, közben beszélgetünk, bénázunk, nevetünk magunkon és bár nincs liszt szórás meg porcukor, mégis tud meghitt lenni az együtt töltött idő. Vagy amikor hétvégén az egész család ott nyüzsög és mindenki csinál valamit, pedig nem beszéljük meg előre, hogy közösen főzünk majd. Talán nem is a kötényen meg a porcukron múlik.
Talán mindenki a maga reklámfilmjét írja, miközben nem is veszi észre, hogy a tökéletesség ott van az orra előtt egy tökéletlen konyhában és az egyetlen hiányzó összetevő a saját hozzáállása. Szerintem engedjük be az életünk konyhájába azt, aki segítő szándékkal jön és ne foglalkozzunk a körülményekkel.