Eskü, irigylem egy kicsit a hálaadást az amerikaiaktól. Oké, utána őrült vásárlásba kezdenek a fekete péntekkel és a karácsonyfát is már ekkor feldíszítik, de nekik legalább van valami ősz végi programjuk, valamiféle átvezetesük a december és az ünnep felé. Nekik van novemberük.
Mindeközben nálunk… Most komolyan emberek, mi a fene ez a pre-karácsony? Nem elég elkezdeni pánikolni majd decemberben? Minden üzletben elfog az érzés, hogy a kasszánál várakozva majd előbukkan egy tündéri, mosolygós transzi, aki most büszkén megmutatja nekem a gardróbját a díszekkel teli sorok között, szinte csalódott vagyok, amiért ez nem történik meg.
Miért vigyorognak, pöffeszkednek, gúnyolódnak velem a mikulások az üzletek polcain? Miért nem tudok bemenni a gyerekeimmel a boltba hat zsömléért meg egy tejért anélkül, hogy a csillogó csomagú nagyszakállú hipnotizálná Őket? Pedig nem buta gyerekek, de annak a beképzelt, mosolygós vén dundinak a polcon van valami földöntúli képessége, amivel betolakodik közénk, mintha csak a családunk tagja akarna lenni.
-Anya, veszünk csokimikulást?
-Dehogy veszünk gyerekek, hát november van. Majd a Mikulás hozza decemberben, hatodikán reggel, a szépen kipucolt csizmákba. Mi van, ha meglátja, hogy előre torkoskodunk itt, aztán meg jól nem hoz?
-Jajj Anya, már nagyok vagyunk, nem kell a duma, tudjuk, hogy ti veszitek meg és csempészitek bele.
-Ó, valóban? Azért szerintem ne próbáljuk ki… (bakker, kerüljünk már sorra, te meg csokimikulás ne nézzél azzal a félárbócra eresztett szemhéjaddal, nem esik jól, hogy pofánröhögsz itt, amikor gyereket nevelek a te érdekedben, ha így folytatod, akkor én is megkérdőjelezem a létezésedet, aztán legörbül az a hülye mosoly a csokifejedről! Oké, fizetünk, elhúzunk és mostantól a suli utáni közös vásárlásoknak vége. Köszi csokimiki, ezt faszán elintézted, most egy kicsit utállak!)
És mennyi embert képes beszippantani a korai készülődés, sokan már november elején szervezkednek, menüsor, vendégség: ki-kihez-mikor, nagytakker, ajándékok, adventi naptár, rénszarvasos-cukorpálcás ablakdísz, izzósor a házra-fára, anyámtyúkjára… Hát hogyan tudjon akkor egy gyerek ellenállni az arcába tolt gerillamarketingnek, amikor sok felnőtt is képtelen rá?
Szegény november egyébként is olyan kis mostoha. Már nem október -napsütéssel, színes falevelekkel, gesztenyefigurákkal, faragott tökökkel. Már nem elég a csinos poncsó, a szép kis bokacipő, már nem készítünk ráérősen bronzos őszi sminket, nem sütünk hajat, nem lakkozunk körmöt. Nem. Taknyos idő, télikabát, meleg csizma, vastag sapka, sűrű arckrém, randa garbó, túlélés, pillaspirál -se. De csóri még nem is december, a fényes, a várakozós, a forraltbor mámoros, a mézeskalácsillatú, a halvány gyertyalángú, a csillogó szemekkel és szeretettel teli.
A november az semmi. A november az rossz.
Pedig lehetne valami. Lehetne mondjuk átmenet. Lehetne egy pihentető, lassú, kényelmes ráhangolódás. De nem a karácsonyra, hanem a télre. A karácsonyra hangolódást hagyjuk meg az adventnek.
Szerintem az a probléma, hogy képtelenek vagyunk megélni a rosszat és úgy várjuk a jót! A november egy üres jutalomrendszer a semmire, megkapjuk puszira, mert előretoljuk magunknak a várakozást kéthónapnyira, ami pont kétszer olyan fárasztó, mintha fele annyi lenne. Az idő hosszúsága miatt pedig annyira megszokjuk, hogy már nem tudunk kizökkenni a várakozás állapotából. Versenytfutunk önmagunkkal, az idővel, a térrel, egymással. Végül pedig célba érünk, hullafáradtan összerogyunk, hogy lám-lám, idén is megcsináltuk, teljesítettük a távot. De mélyen, legbelül egy kicsit csalódottan nyeljük a könnyeinket. Mert azok nem pusztán a meghatottság könnyei, ott vannak közötte a megkönnyebbülésé is, oda nem illően, hívatlanul. Pont mint a csokimikulás a polcokon novemberben.