Megmondalak!

Közvetlenül egy játszótér mellett lakunk. Az utcában a mi házunk az utolsó, utána már csak a játszótér van és rögtön utána a keresztutca. Elég kényelmes volt játszóra járni, amíg a lányok kicsik voltak, aztán még kényelmesebb volt, mert már ki se kellett mennem velük, most meg már csak nagyon ritkán mennek ki. A teraszunkról pont kilátni, oda szoktam teregetni. Mármint a teraszra, nem a játszóra. Tehát olyankor nagyjából minden behallatszik. Nem zavar, az én gyerekeim is visongtak ott épp eleget, tökre megszoktam a gyerekzsivajt. Ha ismerős van kint (az esetek 90%-ában), ki is köszönök két zokni meg egy póló között, és traccsolunk anyukával is egy rövidet.
Egyik délelőtt szintén teregettem -valójában én mindig teregetek, mosok vagy hajtogatok, tótágast állni ritkán szoktam unalmamban (soha)- amikor lefékezett egy autó. Kiszállt belőle egy nagyon ingerült nagymama. Kiszedte a hátsó ülésről két unokáját, akikkel folyamatosan pörölt: nem maradunk ám soká, aztán szót fogadjatok, nincs rohangászás, pepepepepe…
A gyerekek bátortalanul birtokba vették a teret, -szerintem tök cukik voltak- majd szépen feloldódtak úgy a teregetés felére. De a mama csak mondta és mondta: oda ne mássz föl, én ugyan le nem hozlak, megmondalak apádnak, szólj rá a testvéredre, mindjárt indulunk, azt ne fogd meg, oda ne menj be, felhívjam apádat?…
Eskü, már engem feszélyezett, hogy miért nem hagyja a gyerekeket játszani, hát mégis hol a bánatában tomboljanak, ha nem a játszón?! Dühömben valamivel erősebben ráztam ki egy törölközőt, ezért észrevett a teraszon. Felnézett, egyetlen pillanatra ütközött a tekintetünk, aztán folytatta: mondom, mindjárt megyünk, kelj fel a fűből, most hogy nézel ki?, ne menj a homokba, szállj le onnan, felhívom apádat, NE VISÍTS, MERT OTT A NÉNI!
Érted?! Széjjel cseszteti szerencsétlen gyerekeket 6 perc leforgása alatt, erre még a végén én vagyok a CSÚNYANÉNI, bakker!
De nem reagáltam, bevittem a kosarat azt’ kussoltam, fel ne hívja apámat!