Az úgy megy, hogy reggel felkelek, adok egy puszit Apinak, készítek magamnak egy nescafét, felteszem a szemüvegem és kényelmesen elhelyezkedek a tablettel. Na jó, hát előtte azért pisilek is, de nem térnék ki minden részletre. Ilyenkor a lányok még alszanak, ezért kelek korábban, mert kell nekem ez a reggeli rituálé. De tényleg kell nekem?
Mert mit csinálok? Először is híreket/érdekességeket olvasok. Azután elolvasom az e-maileket, beírom a naptárba az emlékeztetőket. Majd learatom a Hayday-en a virtuális termést, megetetem a virtuális állatokat, ma pl szereztem egy új nyulat, tök cuki. És utána megnyitom a Facebookot. Ahol mit is látok? Egy torz valóságot. Na nem mindenkinél persze és ez nem is szemrehányás, számonkérés vagy negatív vélemény nyilvánítás. Csak egyszerűen az nem létezik, hogy mindenkivel csupa jó, szép, filteres, napfényes, púderillatú események történnek. Én is ilyen vagyok, én is a legjobb, legszebb fotókat igyekszem megosztani. De ma arra gondoltam, hogy mi van, ha teljesen rosszul kezdtük el használni a Facebookot? Mi van akkor, ha valaki így állt neki, a többiek meg mentek utána, mert úgy gondolták, hogy ezt így kell és kész. Néha gondolkodom 1-2 képemen, amit napközben készítek, hogy posztolni kéne. Aztán mégsem teszem, mert úgy érzem, hogy ez már ide nem elég. Túl kevés. Ráadásul az ember nyílvánvalóan nem örökíti meg képekben az egész napját, az én telómon így is van tízezervalahányszáz kép, szóval nem fogom lefotózni, ahogy fújja a szél a sövényt a kerítés mellett, pedig amúgy marha szépen hajlik meg ívben, le kéne már nyírni azt is.
Tehát időnként rendesen kisebbségi komplexusom van, mert nem teszek le semmit a Facebook-asztalra. Nincsenek eredményeim, bakker. Nem futok reggelente 20 kilométert, nem járok konditerembe, egyáltalán nem is sportolok. Néha felállok az ellipszis trénerre, aztán ennyi, de nem fotózom, mert a gardróbban, ahol leginkább ruhafogasként funkcionál a gép, eléggé rosszak a fényviszonyok. Amúgy nem ezért. Nem kávézok a barátnőimmel divatos kávézókban, így ezt sem tudom posztolni. Ha nagy ritkán össze tudunk futni, azt az időt biztos nem szelfizéssel töltjük. Meg valószínüleg nem is vagyunk mindig fotogének. Nem indulnak a gyerekeim reggelente széles mosollyal az iskolába, pláne pénteken nem, meg amúgy se szeretik, ha posztolom a fotókat róluk. Hiába na, megnőttek, élnek a jogaikkal. Nem ebédelek étteremben,pláne hétköznap nem, így nem tudom fotókon megörökíteni a szakácsok nagyszerű alkotásait. Sőt, sokszor egyáltalán nem ebédelek. Van amikor csak két túrórudit eszem, mert éhes leszek dél körül, de akkor jövök rá, hogy még nem főztem semmit. Ez sem éppen Facebook-poszt. Nem utazunk el túl gyakran, erről sincs kellő mennyiségű Facebookra való anyagom. Elmegyünk időnként ide-oda, de van úgy, hogy egyetlen képet sem készítek. Hát bocs, ilyen felelőtlen vagyok.
Szóval, miután reggel alaposan ledegradáltam saját magamat, elkezdem tolni az aznapi bicajt. És estére minden nap jól elfáradok, ráadásul az esetek többségében elégedetten hajtom álomra a fejemet. Akkor most mi van? Ha elfáradok, akkor csak kellett csinálnom valami érdemlegeset. És ha elégedett vagyok, akkor kell, hogy legyenek eredményeim. Csakhogy, hahahha -és rájöttem a titokra- azok nem Facebook eredmények. Mert mondom a mai eredményeimet, amitől elégedett vagyok: több heti, sőt havi halogatás után végre ízekre szedtem a hálószobát. A hálószoba az a helyiség nálunk, aminek szépen be lehet csukni az ajtaját, ha jön valaki. A lakásnak minden más részét muszáj szinten tartani, de azt nem. Arra sosincs idő, az mindig csak olyan felületes törődést kap: ágynemű csere, porszívózás, felmosás, kalapkabát. Szóval ott aztán volt por, meg szétdobált ruhák, varrnivaló és retkes ablak. A hálószoba ablaka fölött van vagy 4 veréb fészek, úgyhogy ez egy kicsit sem túlzás. És tádámm: ma megcsináltam. Az egészet. Elfáradtam és elégedett voltam.
Aztán lássuk a délutánt: elvittem a lányokat edzésre és hazafelé jövet kiharcolták a sukorói játszót. Lefékeztünk hát és játszóztunk egy nagyot. És akkor csoda történt. A semmiből megjelent egy vadkacsa. Egészen közel totyogott hozzánk és mindvégig a nyomunkban volt. Csak mi voltunk a játszón meg a kacsa. Sötétedésig maradtunk és akkor újabb csoda történt: rázendített a béka zenekar. Elképesztően hangosan nyomták az esti muzsikát. A játszón van egy tó. Gondolom, a kacsa is ott lakik. Annyira szép kis esténk volt. Hazajöttünk és vidáman, nyugisan telt az esti rutin. Pedig inkább ingerülten és nyűgösen szokott, ha elhúzódik az este valami miatt.
Nemrég kitöltöttem egy tesztet, miszerint az én szeretetnyelvem a minőségi idő. Most akkor egy ilyen nap után posztoljam ki, hogy minőségi időt töltöttem a hálószobával, majd a gyerekeimmel és egy vadkacsával? Ez milyen izé már! Nem fogom kiposztolni, mert Facebook mércével nem is történt semmi különös. Pedig egy évből kb. 300 nap így telik. Oké, vadkacsás meg békazenés aláfestés nélkül leginkább. De azért elégedettség talán akad egy kevés minden napra, még ha nem is éppen Facebookra való.
De tényleg már srácok, na! Nyugtassatok meg, hogy Ti is szoktatok ablakot pucolni, füvet nyírni, teraszt takarítani, ruhásszekrényt szanálni, konyhai kupifiókot rendberakni és ott virágmagot találni, azt elültetni és meglocsolni… és ezektől mind elfáradni és este elégedetten lefeküdni. Filter nélkül, valóságosan, kedvenc puha macinaciban.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: