Életképtelen generáció?

Ugyan melyik szülő ne ismerné azt a szituációs gyakorlatot, amikor megkérjük a gyereket valamire, de ő fittyet hányva rá, cseszik azt tenni, amit kérünk. Na és vajon miért? Csak! Mert olyanja van.
Vegyünk egy egyszerű példát:
“-Kérlek, pakolj össze a szobádban, mert szeretnék porszívózni ott is.”
A gyerek erre morog valamit az orra alatt, hogy “mindjárt” vagy hogy “jajj ne most”, vagy simán beleáll arccal, hogy neki nincs kedve.
Milyen jó, hogy nekem van. Minden nap. Ugyanahhoz.
Ekkor kezdődnek a fázisok. Vagyis a hat menetes meccs.

Első a könyörgés: “Gyere már na, segítek, 20 perc alatt kész leszünk”.
Nem jön. Esze ágában sincs, talán valamiféle jobb ajánlatra vár.
Bumm!

Kettes fázis, a megvesztegetés: “Figyi, ha most hamar összepakolsz, akkor adok a dugicsokimból.”
Nem jön. Kis elégedett vigyor ül a szája sarkában, gondolom már régen megtalálta és megette a vésztartalékomat. Lesz itt még baj a nehéz napokon…
Bámm!

Hármas fázis, a fenyegetés: “Oké ha nem jössz, akkor elpakolok én, de abban nem lesz köszönet, hozok egy nagy kukászsákot és szépen kidobálok mindent. Milyen jó lesz, nem kell elpakolni soha többé.” (Anyám klónja lettem gyerekkoromból, jézusmária!)
Nem jön. Hallotta már eleget, és még sosem dobtam ki semmit. Oké egyszer kivágtam az ablakon néhány dolgot, amikor nagyon elgurult a pirulám, de a kertben landolt és összeszedte később. Mármint a cuccait. A pirulám azóta sincs meg.
Paff!

Négyes fázis az OFF: Egyetlen mozdulattal kapcsolom ki a tévét és csavarom ki a kezéből a tabletet. Ehhez nincs szöveg, ez ilyen néma, lendületes, szemforgatós esemény.
Kicsit felriad, kizökken a lelkibékéjéből, de ezzel egyidőben kiül az arcára a teljes leszaromság. Számára még csak most hangzott el az első gong, eddig egyedül voltam a ringben.
Durr!

Ötös fázis, a kiabálás: “Mennyire elegem van! Nem hiszem el, hogy 20 perc nem fér bele a drága idődbe, ráadásul a saját szobádról van szó! Elképesztő vagy! 5 éves korodban többet segítettél mint most! …blablabalbalabla… bla…bla…”
Ekkor megmozdul végre, igaz hogy nem mindig jut el a szobájáig vagy ha mégis, hát akkor sem tesz túl sokat az ügy érdekében. Beül a kupi közepébe, megtalál egy ősrégi kis mütyürkét, aminek látszólag nagyon örül és hirtelen szörnyen elfoglalt lesz.
Bamm!

Hatos fázis, a (mű)sértődes: “Akkor megcsinálom én. Úgyis mindent én csinalok, nem tökmindegy?”
Nem jön. Tudja, hogy célt ért, bármi áron. Majd megnyugszom. És megenyhülök. Mert szeretem. És már saját magamat utálom hallgatni, belefáradtam a monológozásba.
Bang-bang!

Szóval miután végeztem nagyjából mindennel, hulla fáradt vagyok, és ledőlök egy kicsit végre én is vasárnap délután egy könyvvel, fix hogy 1 percenként jön és basztat: “-Anya nézd! Anya gyere! Anya hol van az az izé? Anya, elmegyünk fagyizni? Anya, anya, anya, anyaaaaaaaaaaaaaaaaa!!!”
Vágod? Amíg helyette raktam rendbe a szobát, amíg egész nap meg sem álltam, addig remekül elfoglalta magát. Tabletezett, tévézett, körmöt rágott elmélyülten, hajat csavargatott bambán, vagy alvást színlelt. Most, hogy én rogynék le végre, most képtelen magát elfoglani egyedül. Ameddig függőlegesben lát engem, addig a legnagyobb lelkinyugalommal ül a szarkupac tetején. De ahogy vízszintesbe kerülök, rögtön nem tud létezni nélkülem.
Aztán este ott ülök az ágya szélén, és esti mese olvasás után megbeszéljük szépen, hogy legközelebb másképp lesz, mert ez így senkinek sem jó. Bocsánatot kérek tőle és megígérem, hogy nem kiabálok többet. Ő is megígéri, hogy máskor segíteni fog. (Tízből nyolcszor nem így lesz.)
Majd néhány nap múlva megáll előttem egy fazék gyümölcslevessel: “Nézd anya, főztem ebédet!”
“-Tessék? Hogyan? Mikor? Te főzted? Egyedül?” -és már párásodik is anyai szemem, elgyengülök, meghatódott vagyok és legalább olyan büszke, mintha a harmadik diplomáját tartaná elém abban a fazékban.
“-Persze! Könnyű volt, a YouTube-on láttam a kedvenc vloggeremtől.”

Na kérem! Óriási tévedés és könnyelműség azt gondolni, hogy életképtelen generációt nevelünk. Tudnak Ők, ha akarnak, csak éppen azt, amit akarnak és akkor, amikor akarják. Meg persze a platform se mindegy, amin keresztül a túlinformált fejükben megindul valami az együttműködés felé. A felsorolt fázisok –mint az a csúnya vereségből látható- teljesen hatástalanok.
Amúgy meg rém hálás lennék a divatos és népszerű tini vloggereknek, ha valaki csinálna végre egy hogyan takarítottam ki a szobámat 20 perc alatt vagy egy hogyan nem ellenkeztem a szüleimmel 10 napon át kihívást! Mondjuk ha már tényleg kifogytak minden ötletből. Na, ki meri?