A tűpárna

Lehettem vagy 18, talán 19 éves, amikor először albérletbe költöztem.
Na nem mintha bármi gondom lett volna a szüleimmel, egyszerűen csak szerettem volna függetleníteni magam. A nővérem akkor már férjhez ment és nyilván bizonyítani szerettem volna, hogy én is megállok a lábamon.
Kis négyemeletes ház volt Budán, belső udvarral, csupa idős lakóval. Nem volt nagy lakás: szoba, konyha, fürdőszoba. Vagyis volt még egy szoba, de az a nénié volt, aki félévente hazajött 1-1 hónapra. Emeletenként három lakás volt, a folyosón mindenhol cserepes növények és csönd. Mindig csönd volt. Reggel és este, amikor munkába jöttem-mentem, résnyire nyíltak az ajtók és kiváncsi szempárok kukucskáltak ki rajta. Gyors csókolommal köszöntem mindenkinek, de sosem köszöntek vissza, hanem helyette becsukták az ajtót. Kicsit olyan volt, mint egy idősek otthona, csupa bizalmatlan lakóval, mert cserbenhagyta őket az összes ápoló -vagy valami ilyesmi, néha szeretek elképzelni lehetetlen történeteket.
Egyik hétfőn délelőtt kopogtak az ajtón -hétfőnként mindig szabadnapos voltam, az volt a nagytakarítás és a mosás napja. Öreg forgótárcsás Hajdú mosógép volt, hozzá kis centrifuga, amit nyomni kellett, hogy ne ugráljon és szerintem 2-3 adag után borítékolt volt az agyrázkódás is.
Ajtót nyitottam. Egy kedves arcú, mosolygós néni állt ott. A kezében egy kis ovális fémtálcát tartott, rajta kávé gőzölgött porcelán csészében.
“Csókolom”- hadartam zavartan.
“Ó, nem-nem, tegezz nyugodtan, Ibolya vagyok, a szomszėdod”. Fürkésző tekintete volt, de a szeme is mosolygott. Lassan és kedvesen beszélt, mint aki mesét olvas egy könyvből. Rövidre nyírt ősz haját a füle mögé simította, arca nyílt volt és barátságos. Pasztell színű moher pulóvert viselt, hozzá illő selyem sállal.
Kezet nyújtottam, bemutatkoztam és invitáltam befelé, de Ő nem jött be, nem akart zavarni, csak köszönteni az új lakót és már ment is be a saját lakása nyitott ajtaján.
A kávé jó erős volt, kotyogós.
Délután bekopogtam a tálcával. Ajtót nyitott, mosolygott és fürkészett. Behívott, hogy beszélgessünk egy kicsit. Aprócska lakása volt, garzon, azelőtt sosem láttam ilyen pici lakást. Egy szoba főzőfülkével és egy icipici fürdőszoba. Mégis annyi látnivaló volt benne, hogy percekig csak járattam körbe a tekintetem. Minden szeglete tele volt dísztárgyakkal. Elsőre rendetlennek tűnt, de sokadik látogatásra látható volt benne a rendszer. Gyakorlatilag a padlótól a plafonig meg volt pakolva minden fal, polcokkal, szekrényekkel, függőlegesen volt berendezve a lakás. Mégis nagyon praktikus volt.
Ibike (nevetve kért, hogy ne szólítsam így, mert az nyanyás, de én jól ráragasztottam) egyedül élt. A férje meghalt, egyszem fia pedig a békehadtestnél szolgált, nagyon ritkán látta. De nem volt megkeseredett egyáltalán, sőt nagyon is tele volt lendülettel. A ruháit maga varrta, elképesztő, még kosztümöt is varrt magának, selyembéléssel, rendesen mintha üzletben vette volna készen. Nagyon kreatív volt, sokmindent tanultam tőle.
Rendszeressé váltak a kávézások, sokat beszélgettünk, nagyokat nevettünk. Barátnők lettünk. A 45 év korkülönbség ellenére, ami köztünk volt. Szerettem, hogy mindenről lehetett vele beszélgetni, Ő pedig szerette hogy pimasz voltam, és kimondtam amit gondolok, nem óvatoskodtam a szavaimmal.
2 évig éltem ott. Azután hazaköltöztem a szüleimhez.
Egy ideig visszajártam Ibikéhez kávézni, amikor tehettem, telefonon is tartottuk a kapcsolatot, meg néha megjelent a munkahelyemen, főzött vagy varrt nekem valamit, és elhozta. Azután másik munkahelyre kerültem, és oda már nem jött el, messze volt neki. Ritkultak a találkozások, végül pedig teljesen meg is szűntek. A költözésem napján, amikor pityeregve búcsúzkodtunk, Ő ezt előre elmondta, hogy így lesz, én persze ígérgettem, hogy biztosan nem, de Ő csak bólogatott azzal a mindent tudó mosolyával.
Elsodort az élet. Sokszor gondoltam rá, hogy meg kéne látogatni, de mindig csak halogattam, huszonévesen az ember elképesztő lendülettel éli az életet.
Idővel visszakerültem a régi munkahelyemre. És egy szép napon megjelent velem szemben az unokahúga. Néhányszor találkoztam vele korábban, nagyon szerették egymást. Annyira megörültem neki, azonnal Ibikéről kérdeztem. Könnybe lábadt a szeme. Hát te nem is tudod?- kérdezte- Egy éve meghalt.
Megfordult velem a világ. Kapaszkodtam a pultba és percekig nem tudtam megszólalni. Hogyan?- böktem ki végül.
-Összeesett a kapuban. Szívroham. A kiérkező mentősök már nem tudtak rajta segíteni.- mesélte könnyes szemmel az unokahúga.
Bűntudatot éreztem. És szomorúságot. És még valamit, amit nagyon nehéz megfogalmazni. Hasonló érzés, mint amikor a nyelvemen van egy szó, de nem jut eszembe. Többször is éreztem ezt már azóta. Még mindig nem tudok rá megfelelő definíciót. Olyan érzés, mintha az agyam nem engedelmeskedne, mert úgy érzem, képes vagyok megparancsolni az agyamnak, hogy vigyen vissza az időben, de nem teszi. Miért nem teszi? Hiszen én meggyőződéssel tudom, hogy képes rá. Akkor miért nem teszi? Pont mint az a szó, ami a nyelvemen van. Tudom, hogy az agyam tudja mi az, akkor miért nem vagyok képes kimondani?
Időbe telt, amíg helyére tettem magamban a dolgokat. Ha Ibikére gondolok, mindig mosolyogva látom. Azzal a mindenttudó mosolyával és a fürkésző, szúrós tekintetével.
Volt egy kis cserepes szobanövényem, amit tőle kaptam. Mindig hozott új hajtásokat, így állandóan képes volt megújulni. Minden költözésnél magammal vittem. Tavaly hervadt el végleg. Nem hozott már új hajtást sem. Biztosan megöregedett.
És a tűpárna, ami szintén emlék tőle. Azt szeretem, ha a tűpárna tele van gombostűkkel. Nem szeretem látni a sok apró lyukat rajta, mert az idő múlására emlékeztet. Arra az időre, amit nem lehet visszatekerni.