Szórakoztató és könnyed

Valójában nem is akartam írni erről, mert nem szeretnék véleményt formálni. Aztán jött az a film este…. na jó, kezdem az elejéről.
A nagymamám azt mondogatta, hogy egy nő tudjon társalogni, legyen jártas a világ dolgaiban, de legyen szórakoztató és könnyed. Egy nő sose beszélgessen politikáról, vallásról és házaséletről, mert az nem illendő. Betegségről is csak érintőlegesen, részletekbe nem szabad belemenni, székletről pedig végképp soha, azt a témát hagyjuk meg a férfiaknak.
Eltelt azóta jópár év, és a nők már éppen úgy részt vesznek mindenben, ahogyan a férfiak. Megváltozott a világ. Mégis, valóban van olyan téma, amiről nem szeretek társalogni. Véleményem természetesen van, majdnem mindenről, (ok, az atomfizikáról pl. nincs) de bizonyos dolgokról nem szeretem kinyilatkoztatni. Maradok inkább szórakoztató és könnyed. Ezért próbálok könnyeden fogalmazni erről a kényes témáról. Nyugi, nem a politikáról lesz szó és nem is a székletről.
A helyzet az, hogy a lányaink nincsenek megkeresztelve. Semmiféle misztikus, földöntúli magyarázata nincsen a dolognak, egyszerűen nem akartunk helyettük dönteni. Úgy gondoltuk, hogy döntsenek erről majd Ők, ha nagyobb korukban úgy érzik. Nem zárkózunk el semmitől és nem is köteleződünk el semerre. Ha van is véleményünk, azt nem cimkézzük rájuk, hagyjuk hogy kialakuljon bennük a saját kép.
Az iskolában kötelezően választani kellett, nálunk szerencsére elég sok a lehetőség: van erkölcstan, és három féle hitoktatás.  Heti 1 órát jelent ez a tantárgy, nem megterhelő számukra, általában nincs belőle házi feladat, összességében nem volt véleményem róla. Van ilyen óra a suliban és kész. Elsőszülöttünket református hittanra írattuk be az első osztályban, mert úgy emlékeztünk, hogy az oviban is arra járt és nagyon szerette. Főleg Irénke nénit, aki tartotta, nyugdíjas óvonéni volt, gitározott nekik, együtt énekeltek, és színeztek különféle szentképeket, közösen gyertyát gyújtottak, ráadásul az összes kisbarátja járt erre a különórára, jól érezte ott magát heti 1 alkalommal. Csupa szeretet és békesség lengte körül ezeket a fogalkozásokat. Az iskolai első tanév közepén derült ki, hogy nem, a gyermek nem református hittanra járt az oviban, hanem katolikus hitoktatásra. Sssszzzzz (felszisszenés, szájszél harapás), bocs szívem, anya se tud mindenre odafigyelni!
Szóval a református hittant nem szerette a suliban, gondolom mert arra számított, hogy olyan lesz mint az oviban, de nem olyan volt. Mondjuk szerintem itt felekezettől függetlenül tökmindegy lett volna, mert Irénke néni lénye miatt szerette az ovis hittant, köze nem volt a “tanultakhoz”. Úgyhogy második osztályban felajánlottuk neki, hogy kiválaszthatja Ő azt, amire járni szeretne. Az erkölcstant választotta, mert a legtöbb barátja oda járt, és azt mondták neki, hogy nagyon jó. Nem nagyon mesélt róla, én pedig nem nagyon kérdeztem. Mi anyukák szeretjük, ha van néhány közömbös dolog az életben. Azért, mert éppen elég a vérkomolyan venni való témakör a gyerekekkel. (Amúgy nem. Csak néha. Pillanatnyilag.)
Harmadikban megint erkölcstanra járt, de volt már házi feladat és én is beleláttam a tankönyvbe. Mondta ugyan a gyermek, hogy nem minden feladatot csinálnak meg a tankönyvből (amit láttam, az nagyon nem tetszett, mégis igyekeztem nem formálni vélemenyt, de látta ahogy kigúvad a szemem és megnyúlik az arcom). Aztán ahogy lapozgattuk a könyvet és kérdezett valamiről, ügyesen visszakérdeztem, hogy “Neked mi a véleményed róla, Szívem?” -ahogy a gyereknevelős, tancsadós nagykönyvekben az meg van írva.
A biztosítékom akkor verődött le először, amikor a gyerekem sírva jött haza, mert erkölcstan órán olyan ijesztő fekete-fehér háborús felvételeket néztek egy évforduló kapcsán, amiben rengeteg hulla volt, egymás hegyén-hátán, és hozzá annyira lehangoló zenét hallgattak, hogy teljesen kiborult tőle. Na most: nem az a bajom, hogy valakinek valamiről van véleménye. Legyen. De ha én nem erőltetem rá a saját gyerekemre a saját véleményemet, akkor nem nagy elvárás, hogy ezt más se tegye. Szerintem.
Most, negyedik osztályban egyetértettünk abban, hogy legyen a választás a katolikus hittan. A Kicsi az első osztályt kezdte, így Őt is oda írattuk be. Jó választásnak tűnt, a pap bácsi kedves, a tanár néni szintén tüneményes. Sokat rajzolnak, színeznek, beszélgetnek, és mindkét gyerek hibátlanul tudja a “Miatyánkot”, ez úgy derült ki, hogy egyik délután elég csúnya szavakkal illették egymást, én pedig -miután beígértem egy halom büntit, de nem használt, (kínomban már, hogy a meglepetés erejével hassak), azt mondtam, hogy: “Na jó, ebből elég! Mind a kettő elmond három miatyánkot.” És elmondták. Nahát! Meg a káromkodást is abbahagyták. Wow!
Idillinek tűnt a kép, egészen múlt hét péntekig. Amikor a nagy lányom azzal jött haza, hogy a mi házasságunk az apjával nem is érvényes, mert nem Isten színe előtt köttetett, és egyébként meg én még mindig az exférjemhez tartozom, de csak akkor ha az a házasság templomi volt, ha pedig nem, hát akkor….és felvont vállakkal széttárta a karját.
Szerencsére a gyerek értelmes és van humora, ki is éreztem a hangjából a szarkazmust, úgyhogy megkérdeztem tőle, hogy akkor én most a pokol tüzén fogok elégni? A hosszú, vékony kis kezét a vállamra tette, mélyen a szemembe nézett (basszus, olyan magas, mint én), aztán megölelt a sáska kis testével, megpuszilt és nevetett.
-Tudod, hogy mi a vélemenyem erről  -mondta. Na de ezt figyeld! -folytatta, házi feladat is van. Azért kell imádkozni a hétvégén, hogy egyneműek ne köthessenek házasságot!
-Szivatsz!- mondtam elkerekedett szemekkel.
-Nem, nem anya, ez teljesen komoly, ezt mondta az Atya.
-És Te mit gondolsz erről? -kérdeztem tőle, miközben igyekeztem könnyed maradni.
-Én semmit -mondta. Nekem nincs bajom a melegekkel, van egy csomó tökjó zenész meg színész, híres ember, aki meleg. Ha találnak valakit, akivel szerelmesek egymásba, és az ugyanolyan nemű, mint ők, az az Ő dolguk. Tőlem aztán házasodjanak. Engem nem zavar.
-Értem -mondam neki mosolyogva.
De legbelül szétrobbantam a büszkeségtől, egyrészt rá voltam nagyon büszke, hogy van világnézete, hogy nincsenek benne előítéletek, másrészt pedig magunkra mint szülőkre, mert teret adtunk nekik, hogy kialakulhasson a saját véleményük és tudjanak egyszerre több dolgot a helyén kezelni. Ez nem egy kézzelfogható házi feladat, szerencsére. És Ő a saját belátása szerint kezeli ezt a (még néhány felnőtt számára is kényes) kérdést.
Év elején egyszer az volt a házi feladat, hogy vigyenek be az iskolába 3 olyan dolgot, ami otthon a legfontosabb nekik. Ő bevitte a kedvenc alvós díszpárnáját, egy Apitól kapott dísztárgyat, és egy zacskót, amit felfújt, és megkért, hogy írjam rá filccel: “az otthon melege”. Nagyon szeretem, hogy ilyen kreatív. És tényleg, mennyire sokat számít az otthon melege. Továbbra sem szeretnénk semmiféle előítéletet plántálni a gyerekeinkbe. Továbbra is azt szeretnénk, hogy legyen önálló véleményük mindenről.
Nem haragszom a pap bácsira, elfogadom a véleményét. Annak nem örülök, hogy szeretné a gyerekemre erőltetni, annak viszont örülök, hogy nem tudja! Én pedig nem teszem. Sem a felmerülő témákról, sem a pap bácsiról. Én tiszteletben tartom mindenféle egyház értékrendjét, véleményét, még ha nem is értek egyet mindennel. De amit méginkább tiszteletben tartok, az az egymás iránti elfogadás. Nem kell mindenkinek szeretni mindenkit, de elfogadni az embereket olyannak, amilyenek, (vagy ha az nem megy, hàt elkerülni) nem olyan nagy kihívás. Sajnos túl kevés Irénke néni van ebben a világban.
Leszögezném, hogy ez egy nagyon jó suli, ahová a gyerekeim járnak. Nagyszerű, fantasztikus tanárokkal. Semmiről nem szeretnék és nem is tudnék negatívan nyilatkozni. És nem is az iskola előírasa a kötelező hit-és erkölcstan. Egy kicsit feleslegesnek érzem, nyílván nem vagyok egyedül ezzel a véleménnyel, de elfogadom a létét. Leszögezném továbbá, hogy nem szeretnék méltatni vagy számonkérni senkit. Viszont egyvalami világossá vált számomra: innentől mindegy, hogy melyiket választja a gyerek a négy lehetőség közül. Mert ami a legfontosabb, hogy van neki saját véleménye. 10 évesen.
Én még jól emlékszem gyerekkoromból a technika órákra. Lementünk a suli alagsorába, faforgács és gépolaj illata keveredett a teremben, lány létemre nagyon szerettem. Fel volt szerelve satupadokkal és mindenféle “kincsekkel”. Egyszer készítettünk egy dobozt fából, mi magunk faragtuk, ráspollyal lecsiszoltuk, rajzoltunk vagy festettünk rá, majd lelakkoztuk. És emlékszem arra a karácsonyra, amikor átadtam a kész dobozkát az Apukámnak. Én egyedül készítettem, annyira büszke voltam rá. Még ma is, ha megkér apu, hogy valamit vegyek ki a szerszámos szekrényből, a doboz ott van, néhany csavarhúzó és fogó pihen benne. Milyen hasznos kis óra volt az a technika, nem igaz? Oké, tudom, hogy most is van, de lehetne mondjuk eggyel több, és máris mennyivel hasznosabban el lehetne tölteni azt a tanórát…
Azon a péntek estén -amikor a lányoknak már felolvastam az esti mesét, (plusz egy fejezetet, majd még egyet) és elaludtak végre- nem voltam igazán álmos, úgyhogy szörfözgettem a tévé távirányítóval. Leragadtam egy filmnél -rémlett, hogy már láttam, de akkor nem végig. Most végignéztem. A címe: Imák Bobbyért. Érdekes egybeesés egyazon napon.

“Imák Bobbyért
Mary Griffith odaadó keresztényként a presbiteriánus egyház konzervatív tanításai szerint neveli gyermekeit, de mikor kisebbik fiáról, Bobbyról kiderül, hogy meleg, a család élete egyik pillanatról a másikra gyökeresen megváltozik. Míg Bobby apja és testvérei kezdenek megbarátkozni a fiú homoszexualitásával, Mary meg van róla győződve, hogy Isten ki tudja gyógyítani Bobbyt ebből a “betegségből”, ezért aztán arra ösztökéli fiát, hogy még odaadóbban imádkozzon és vegyen részt minden templomi tevékenységen, hátha attól megváltozik. Bobby bármire hajlandó lenne azért, hogy anyja elfogadja őt, ám az egyház megtagadja magától a homoszexualitást, így Mary is, ennek hatására pedig a fiú egyre mélyebbre merül a depresszióba, míg tragikus elhatározásra nem jut.”
(Hivatkozás:filmkatalógus)

“Az Imák Bobbyért (Prayers for Bobby) egy igaz történeten alapuló 2009-ben bemutatott amerikai tévéfilm, mely Leroy Aarons Prayers for Bobby: A Mother’s Coming to Terms with the Suicide of Her Gay Son (Imák Bobbyért: Ahogy egy anya feldolgozza meleg fia öngyilkosságát) című, 1995-ös könyve alapján készült. A film egyfelől egy kaliforniai meleg fiatal utolsó éveit meséli el, aki a családjában tapasztalható elnyomás miatt az öngyilkosságba menekül. A film második része arról szól, miként változik meg édesanyjának a Bibliára alapozott meggyőződése a melegekről, amint ez a tragédia bekövetkezik, illetve amint válaszokat keres kérdéseire. Az anya végül az amerikai melegjogi aktivisták egyik vezető alakja lesz.”
(Hivatkozás: Wikipédia)