Jó régen történt. Szép tavaszi reggel volt. Az első igazán melengető nap abban az évben. El is tettem a bokacsizmámat és a kabátomat. Ráérősen keszülődtem: smink, frizura, szűk naci, csini felső, egy klassz magassarkú, és vékony kardigán. Már éppen ültem be az autóba, amikor széles mosollyal rám köszönt a szomszédasszony:
-Hová-hová ilyen csinosan?
-Jó reggelt! Munkába. -mosolyogtam vissza.
-Abban a lipityánkában?
-Igen (legyen az bármi is…), de rohannom kell, szia!
Menet közben az időjárás hirtelen meggondolta magát és a szikrázó napsütésből hatalmas zivatar kerekedett. Murphy-módra jó messze tudtam csak leparkolni az autóval, ezért mire beértem a munkahelyemre, alaposan bőrig áztam. Ahogy beléptem az ajtón, a kolleganőm végigmért, aztán rámvigyorgott: -Elkapott?
-El, hogy cseszné meg! Hé, Te vágod, hogy mi az a lipityánka?
-Persze! Az a szarrá ázott neglizsé, ami rajtad van! Mert?