Elsőszülöttünk olyan 1 éves lehetett, amikor Szlovákiában jártunk egy kedves ismerősnél. Jó meleg nyári nap volt, gyermekünk boldogan lubickolt a fefújható medencében a barátnőm kisfiával az udvaron, amikor átjött a szomszédasszony. Kicsit beszélgetett a háziakkal, aztán fogta a két gyereket, hogy “Na gyertek csak velem szépen apróságok, veszek nektek btrfagyut!” Egy kicsit meglepődtem ezen a fene nagy közvetlenségen, de a barátnőm megnyugtatott, hogy csak a sarokra mennek a boltba, az Ő kisfiát rendszeresen elviszi, amikor itt vannak. Félve kerdeztem tőle, hogy az amit mondott, ugye nem túl fűszeres? Egyáltalan mi az? Valami speckó szlovák kaja?
Először csak nézett rám kerek szemekkel, látszott, hogy nem érti a kérdést, aztán leesett neki. Csapkodta a térdét a röhögestől, potyogtak a könnyei, percekig meg se tudott szólalni. Végül kinyögte: botrafagyó. Vágod? Bot-ra-fa-gyó. Még mindig hülyén néztem, akkor már a két kezével is gesztikulált: jégkrém, baszki! Pálcikás jégkrém.
Kevés alkalom volt az életemben, amikor hülyébbnek éreztem magam.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: