“Jó reggelit, szép napot, kakóra sok habot! ” -köszöntöm a szüleimet reggel a kedvenc gyerekektől tanult versikével. Vagy dalocskával. Lehet dallama is, ha nagyon erőltetjük, vidám kis költemény.
-Fel kéne törni a jeget! -köszön vissza Apám a tőle megszokott végtelen kedvességgel. (Azonnal leesett, hogy nem martinizni fogunk).
-Jaja, vágom, kicsit csúszik a kocsibeálló, de nem vészes, én simán tudok közlekedni rajta.
-De nem érted, Béla?! (Ez én vagyok, múlt héten Totya voltam, előtte meg asszem Géza, olykor Elek vagy Boldizsár). Ha a postás kitöri a nyakát, az a mi hibánk lesz. Mindenkinek le kell pucolnia a saját portája előtt. Fogadok, hogy már az egész utca megcsinálta, csak mi nem (ez mondjuk igaz, de neki nem merem bevallani) és arra is kötnék egyet, hogy csak a mi házunkon világít még mindig a karácsonyi izzó, ott lesz még Húsvétkor is (aha, ez sincs messze a valóságtól).
-Oké, akkor kimegyek és felsózok! -próbálom a legkönnyebb utat.
-Az marha jó lesz! Majd belemegy a kutyák talpába, jól szétmarja, meg kipusztul a diófa, a tuják, de nem baj veszünk porcelán kutyát, meg művirágot.
Apámnál nincsenek fokozatok, egyből tudja vázolni mindennel kapcsolatban az apokalipszist.
-Jó, akkor felszórom azzal az aprókavicsos szarral, ami tavalyelőttről maradt.
-Abban is van só, szerinted mitől olvasztja meg a jeget, észlénykém?
-Hát akkor mit szeretnél, mi legyen?
-Szólj a Peggynek (ez a Tesóm, igenigen Al Bundy neje után), vidd az öreglányt is (ez Anyám), és szépen törjétek fel, mint minden normális ember.
Majdnem elkalandoztam egy pillantra, hogy miként tudnám még definiálni a normális embert, de már rám is dörrent:
-Ha megtudom, hogy sózol, szétrúgom a zrityódat!
Szóval -miuán így buktam a kávét, amiért igazából lementem- kimentünk Anyuval, Peggynek nem szóltunk, gondoltuk simán megoldjuk ezt ketten is. Élből nyúltam a tavalyelőtti aprókavicsos szarhoz, de tömbbé fagyott, úgyhogy nekiálltam lapáttal törni a jeget, normális ember módjára. Meg is tettem vagy 18 centimétert 40 perc alatt, gyors fejszámolással eljutottam március közepéig a nemes feladat végének időpontjával, úgyhogy törni kezdem inkább a fejem, hogy mi legyen. Anyu közben lelécelt, így megy ez faluhelyen, pedig sokkal többet feltört, mint én az adott idő alatt. Csak Ancsa intett az utca feléről “ez az, törjed, csak keményen!”-kiáltott, széles bíztató vigyorral. Ancsa egyébként az a csaj, aki ha meglátja hogy kint gereblyézek pl, akkor szó nélkül hoz egy gereblyét Ő is, és simán beáll segíteni, közben meg csacsogunk és nagyokat röhögünk. De most sietett valahová, el is tűnt hamar, és újra síri csend telepedett az utcára, olyan néptelen volt, hogy szinte láttam magam előtt a sózás okozta apokalipszist. Kutatni kezdem az udvaron: -közben kétszer is majdnem eltaknyoltam a jégen- találtam egy zsák hamut, ami a szalonnasütő aljából lett kilapátolva még ősszel. Tömbbé fagyott az is. Ezután próbálkoztam a homokkal, a vakondtúrásokkal, azok is kőkemények. Egy pillantra megállt a tekintetem az 5 literes téli szélvédőmosón, de gyorsan elkussoltattam a könnyű megoldásokat kereső, kis környezetszennyező hangocskát a fejemben. Úgyhogy csapkodtam a lapáttal még egy darabig, közben másra sem tudtam gondolni, mint a sóra, de eléggé féltettem a zrityómat, így nem mertem megjátszani. Másfél órával és kb 2 méternyi jégtöréssel később elhatároztam, hogy elhúzok (ki tudok már állni az autóval, eddig is ki tudtam, igaz hogy csúszkálva) és veszek valami sómentes útszóró szart, mert a tököm se (Béla vagyok most, az is van!) akar normális ember lenni!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: