Ha most úgy kezdem, hogy esett a hó, akkor az emberek 90%-a úgy reagál, hogy ez rohadt uncsi, klikk már itt se vagyok, jó ez kit érdekel, van nekem is ablakom, meg letöltve a telómra időjárás app, meg nemmondod, hát mik meg nem történnek télen, meg amúgy is reggel a facebook-al ébredek a rötyin és ha nem is lenne ablakom, akkor is tudnám, mert minden ismerősöm kiposztolta, van aki már éjjel, hogy első lehessen.
…Tehát, Ti a 10% akik mégis itt maradtatok, mert ismertek, szerettek és felebaráti kötelességből mégis elolvassátok ezt a bejegyzést: Képzeljétek, esett a hó!!! Na jó, most veszítettem el mindenkit, úgyhogy monológozhatunk bátran tovább mi ketten, én és a grafomániám.
Ha én hó lennék, utólag kérnék magamnak egy bekezdést Máté Péter: Zene nélkül mit érek én c. dalában, “és a tél hó nélkül mondd mit ér”, mondjuk nem jön ki a ritmus, de hozzáértő kezek biztosan tudnának kezdeni vele valamit.
Az utolsó igazán nagy havazás (na most van az a pont, hogy már a kutya is elaludt mellettem, annyira unalmas vagyok) 2013-ban volt, aznap biztos rekordon pörgött minden szociál média felület, elmékszem egy szép március végi napra esett, éppen aznap kezdődött az oviban a tavaszi szünet. A gyerekek először marhára csalódottak voltak, de amikor kineveztük téli szünetnek és úgy is kezeltük, már megtört a jég. Mire beleéltük magunkat szépen el is olvadt és itt maradtunk ebben a skizó állapotban, rém fura volt. Azóta csak úgy esegetett néha, de hóemberhez, szánkóhoz, hóangyalhoz és egyéb értelmes tevékenységhez kevés volt.
Kislánykoromban arra a bizonyos bazinagy hóesésre jól emlékszem. Lakótelepen laktunk a nyolcadik emeleten, ahonnan jó rálátás nyílt mindenre, igazi apokalipszis-hangulata volt, az úton egyetlen jármű sem közlekedett, csak néhány elhivatott ember, aki gyalog indult munkába -az én szüleim is- mekkora hősök voltak! A suli elmaradt, mennyire boldogok voltunk! Szóval lementem az ötödikre a Kingához egy szánkóval a hónom alatt és ragyogó szemekkel hívtam ki játszani. Elöször azt terveztük, hogy egyenesen kiugrunk az ablakon a nagy hóba, akkora hogy úgysem lesz semmi bajunk, a nyolcadikról talán lenne, de itt az ötödiken már simán lehet! De az anyukája azt mondta, hogy nem vagyunk normálisak, meg ne próbáljuk. Lementünk hát lifttel és ami a kapuban fogadott, azt alig hittük el. Kb 2 méteres havat láttunk az üvegajtón keresztül, a közepén egy ellapátolt ösvénnyel. Vágod? Függőleges ösvény. Már terveztük is, hogy milyen járatokat alakítunk ki a játszótéren, csinálunk egy labirintust, iglut, meg minent. Kicsit csalódtunk, amikor az ösvényen átkeltünk, nem is volt 2 méteres hó (csak 1!), odafújta a szél a kapuba és ott feltorlódott. A nap nagy része azzal telt, hogy megpróbáltunk a hó tetején szánkózni. Újra és újra próbáltuk (ilyen okos kislányok voltunk mi), persze mindig lesüllyedt a szánkó az aljára, óriási borulásokkal a hóban, de akkor még alap volt hogy télen ha hazamész este, lilák a végtagjaid, még a bugyid is vizes és ordítasz a kádban a 20 fokos vízben, hogy “forróó, nem bííírom”.
Nem tudom, hogy a gyerekeim majd melyik “nagy tél”-re fognak emlékezni, lehet hogy a márciusira. Most leseprem a lépcsőt (sapka nélkül, kabátban, a benti papucsomban), mert akkora azért nincs hogy hólapát kelljen, délután meg építünk hóembert -sok kicsit mondjuk, ha nem is egy nagyot- és fotóval igazoljuk a jövőbeli énünknek, hogy ezen a télen is volt hó.
…És most söprés a gép elől, mert ha ma sem takarítok ki rendesen és nem főzök valami normálisat, akkor saját kezüleg kapcsolom le a netet a házban (aminek nem biztos, hogy mindenki örülni fog), úgyhogy harcra fel! Éppen elég lelkifurdalásnak mára annyi, hogy elfelejtettem sínadrágot küldeni reggel a kicsivel, szegény nem tud megfetrengeni a nagyszünetben a 2 centis hóban a többiekkel.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: