Időkapszula

Idén 43 éves leszek.
Volt idő, amikor úgy gondoltam, hogy aki ennyi idős, az már öreg. Milyen kis hülye voltam…nyilván nem gondoltam, hogy én is leszek annyi idős. Úgyhogy a 43 nem öreg, jó?!

Van szép családom.
Kislánykoromban úgy képzeltem, hogy szépen terített asztallal ébresztem a férjemet és a gyerekeimet. Vidáman megreggelizünk együtt. A férjem ezután elmegy dolgozni, öltönyben és aktatáskával (utóbbi szerencsére kiment a divatból). Viszi a gyerekeket suliba, én mindenkit megpuszilok, majd amikor elindulnak, felveszem a kertésznadrágom, a szalmakalapom és a klumpám, kimegyek a kertbe, megöntözöm a virágokat, dudorászva szedek nehány szálat, amit beviszek a házba és szépen vázába rendezem az étkezőasztalon (a mosatlan addigra csak úgy elpakolódott, mosogatásról szó sem volt a képzeletemben.)
Ezután fogom a kis fonott kosaramat és elmegyek bevásárolni az ebédhez, piacon persze, mindent frissen, (ez egyértelmű, ahogy a karomon tartott kosárkából szépen kilátszik a petrezselyem meg a zellerzöld) természetesen virágmintás ruha van rajtam és magassarkú.
Amikor hazaérek, felveszem a ropogósra vasalt kötényemet és főzök valami finomat. A gyerekek segítenek tésztát gyúrni, rajtuk is szép ropogós kötény díszeleg, összelisztezzük egymás orrát és nagyokat kacagunk (közben biztos hazajöttek a suliból, vagy el sem mentek, a képzeletemben Ők ilyen kellékek, ha kell akkor ott vannak, na).
Ezután kimegyünk a kertbe, ami tele van virággal. Leterítünk egy nagy kockás plédet a fűbe, én felolvasok nekik egy könyvből, Ők hozzám bújnak és közben hullik ránk a rózsaszín virág a mandulafa árnyékában (semmi fűnyírás, semmi kutyaszar szedés). Majd megérkezik a férjem, a kiskutyánk körbe ugrálja és nagyokat vakkant. Én töltök neki egy finom jeges limonádét a kancsóból, ami oda van készítve a fehér kovácsoltvas kerti asztalkára (az úgy ott be van készítve magától), amíg Ő a gyerekeket pörgeti-forgatja a szikrázó napsütésben.
Így képzeltem.

Tulajdonképpen nagyon nem lógott bilibe a kezem, helyén van a sztori, mondjuk úgy 200%-al kevesebb romantikus/vintázs elemmel és sokkal több előkészülettel meg háttérmunkával.
 A létszám megvan: a szerető férj -néha öltönyben, laptoptáskával, a boldog gyerekek -akik nem csak kellékek, hanem nagyjából minden körülöttük forog, azért olyan boldogok, és a kutya is -bár nem sokat ugrál meg vakkant, állandóan alszik, szerintem narkolepsziás, meg pacsit sem ad, ott van az arcán a #hercegnővagyokhagyjálbékén kifejezés, de mi így szeretjük!
Na és az alkalomhoz illő outfitek: minden tevékenységhez külön ruha és kiegészítő… Na az nincs! Milyen kis felszínes gyerek voltam, mi? De van kényelmes farmer, meg puha meleg zokni, amin hülyén mutatna a magassarkú.
A lisztes orr meg a kacagás sem áll össze egy mondatban a pretinédzserkor küszöbén éppen átlépő gyerekek fejében. Igazából kötényem sincs, vagyis de, egy karácsonyi és hozzá illő konyharuha, csodás darab!
Konyhatündér sem vagyok, ha van kedvem és időm is egyszerre, akkor egész jókat főzök, de ritka ez az együttállás, ahhoz meg túlzás lenne a kötény.
Egyszer már ébresztettem Őket hétköznap terített asztallal, látszott is rajtuk a döbbenet (szerintem agyaltak erősen hogy milyen alkalom lett elfelejtve).
Piacot hírből sem ismerek a környéken és a fonott kosárnál nagyobb szívás nem létezik bevásárláshoz. Szóval marad a nagyáruház és a szakadjmegszatyrok.
Párszor rendeztem a kertben romantikus, baldachinos szülinapot a gyerekeknek. Tök szép volt, ez kaphat is egy nagy zöld pipát!
Annyira nem vagyok könnyed anyuka, mint a gyerekkori képzeletemben voltam. Ez biztos abból fakad, hogy a valóságban mindent nekem kell odakészíteni (még a gyerekeket is), kvázi nem én lettem a főszereplő a saját filmemben, hanem inkább én vagyok a kellékes. Még jó, hogy frusztrált vagyok tőle, nem?! Oké, nem mindig, de amikor igen, akkor izomból.

El is kapom a gyerekeket egy jobb pillanatukban és készítünk időkapszulát. Kiváncsi vagyok, hogy Ők hogyan képzelik…