Vajon mikor válunk szörnyeteggé először a gyerekünk szemében?!
Mikor jön el az a pont, hogy annyira haragszik, annyira megvet, annyira gyűlöl minket, hogy ránk se néz, nem szól, nem vesz semmibe.
Akkor jön el, amikor ésszerű döntést kell hoznunk. Amikor a saját gyermeki énünk éppen úgy dacol és fortyog és őrjöng, mint a gyerekünk. Akkor, amikor a szívünkre hallgatva egészen mást tennénk, mégis azt követjük, amit a logika diktál.
Ilyenkor gépiesen cselekszünk. Határozottan tesszük a dolgunkat hideg fejjel, eltántoríthatatlanul. Úgy csinálunk, mintha nekünk nem lenne nehéz a döntés, mert mi vagyunk a felnőttek és nekünk kell észnél lenni.
A 10 évesem második napja nem szól hozzám. Egyébként sem habkönnyű az anya-lánya kapcsolat ebben a korban, de nekem sikerült rátenni egy nagy lapáttal. Akkorával, hogy rögtön beszakadjon az a vékony jég amin táncolok, minden gondosan megválogatott finoman kiejtett szóval.
Alapvetően senki nem szeret konfrontálódni. Szerintem. Én nem szeretek. Api még annyira sem szeret. Ezért legtöbbször nekem kell. Úgyhogy nem marad más, végrehajtom a feladatot.
Volt nekünk ez a kis baromfi udvar. Két éve, amikor Api ezt választotta hobbijának, akkor azonnal letisztáztam vele, hogy én ezt nem akarom és nem is fogom csinálni. Etetni, itatni, ganézni stb…
Eleinte jó buli volt. Ahogy felépült az ól nekik, Api a két kezével építette, mindenre gondolt, praktikus és mutatós kis épület lett. A lányokkal elmentek a vásárba és benépesítették az udvart. Órákig ültünk ott és néztük őket, szép tavaszi idő volt, a fű zöld, a levegő friss. A lányok nem tudtak betelni a pipikkel, dédelgették-babusgatták őket, a tenyerükből csipegették a magot, a hónuk alá fúrták magukat. Akkor azt mondtam Apinak, hogy igaza volt, ez tényleg klassz dolog. Akkoriban még sok munka volt a ház körül, így sokat kint voltunk, a lányok körülöttünk, a pipik körülöttük. Elnevezték őket, figyelték hogy ki a főnök, melyik hogyan viselkedik. Api lelkesen tette a dolgát: darálta a gabonát, cserélte alattuk a szalmát. Ment reggel-este nyitni-zárni, olykor egy órát is oda volt, mert csak úgy nézte őket. Emlékszem, mekkora öröm volt, amikor az első tojást megtaláltuk a kialakított “tojoldában”.
Egy év múlva Api kitalálta, hogy keltessünk pipit. Vett keltetőgépet, utána olvasott, és nekiállt. Éppen Húsvétkor keltek ki, hatalmas élmény volt.
Azután lett két nyuszi is, időnként elmentek a vásárba és bővítették az udvart folyamatosan. Lett japán kakas, gyöngy tyúk, libák, kacsák, és mindig jött 1-1 újabb csirke, ami valamiért különleges volt. Kikelt egy japán pipi is nyáron a kotlós alatt.
Lettek külön csak tojók, jó sok tojás volt akkoriban. Néha vágtunk is, erre külön hoztak, nyilván nem lehetett levágni azokat, akiknek neve volt.
Később a lányokat már annyira nem villanyozta fel, megszokták hogy van baromfi udvar, hetekig a közelébe se mentek, elmúlt a varázs. Apinak meg maradt a munka vele. Néha még elmentek vele a vásárba, de a kezdeti lelkesedés már sehol nem volt. De nem csak a lányoknál, Apinak sem csillogott már a szeme, amikor télen hajnalban bejött tőlük,lilára fagyott kézzel, koszosan, bokáig sárosan. Vagy amikor róka tizedelte az állományt, amikor madártetű lepte el a tyúkólat, vagy amikor zsizsikes lett az összes gabona. Amikor a néhány napra befogadott kóbor kutya széttépte a lányok kedvenc kakasát.
Belefáradt, túl sokféle szakadt, egyre kevesebb idő jutott már rá, és a hobbiból kötelesség lett. Elvégzendő feladat. Egy a rengetegből.
Amikor azon kapod magad, hogy már csak a muszáj-feladatok vesznek körül, amikor semmi másra nem jut idő -sőt még azokra is kevés- akkor be kell látnod, hogy túlvállaltad magad. Valamit el kell engedni.
Nekünk most ezt kellett elengedni. Megbeszéltük, és intézkedtem. Találtam nekik helyet, ahová együtt mehetett az egész állomány.
Vasárnap délután szakadó esőben jött értük a kocsi. Sosem volt még ekkora zsivaly a baromfi udvarban. Úgy volt, hogy a lányok is segítenek majd megfogni őket, de földbe gyökerezett a lábuk. Álltak az esőben, nézték az eseményeket, látszott hogy nem képesek felfogni, ami történik. Fájdalmat éreztem a mellkasomban, ahogy rájuk néztem.
Hordtuk a jószágokat a kocsira, gépiesen, hideg fejjel, határozottan. Api a nagy lányunk kezébe nyomta a kedvencét, Sárgát, hogy elbúcsúzhasson tőle. Saját keltetésből volt, olyan szelid, hogy még így nagy kakasként is ölbe lehet venni. Magához szorította. Rázta a sírás. Ekkor törött el a mécses a kicsinél is. A karomat fogta, “anya ne! Kérlek, ne!”-könyörgött.
Végeztünk. Már csak a Sárga volt hátra. Ott állt velem szemben a 10 évesem, a szeme kisírva, a szája összeszorítva, az arca egyszerre volt dühös, végtelenül szomorú és elszánt. Tudtam, hogy nem fogja odaadni.
A tekintetem a 7 évesemre siklott, sírt, az arcán fájdalmas elkeseredettség. Ő nem volt dühös, ömlöttek a könnyei, de tudomásul vette.
“Ennyi!” -szóltam oda a fiuknak. “A kakas marad”.
A nagy lányomból kitört a megkönnyebbült zokogás, a kicsi arcán átfutott a remény, átölelt, arcát a kabátomba fúrta. “És mit csinálunk vele?!” – kérdezte Api olyan hangsúllyal, mintha azt kérdezné: “Te megőrültél?!”
“Majd kitalálom!” -mondtam gépiesen, hideg fejjel, határozottan.
Elment a kocsi. Rettenetes volt a csend. Nem pusztán az üres baromfi udvar csendje, a három rám szegeződő szempár néma kérdése még annál is zavaróbb volt. Mi lesz most a kakassal?
“Kérdezzük meg a szomszédot, hátha..” -törte meg Api a csendet. Ott álltunk a kapuban nyakig sárosan, két kísírt szemű gyerekkel, a halkan és szelíden burukkoló kakassal vasárnap délután a szemerkélő esőben…ritkán érzem magam ennyire furcsán. Mivel a szomszédaink még nálunk is nagyobb állatbolondok, tulajdonképpen alig kellett mondani valamit, csak ránk nézték és mindent értettek.
Sárga bekerült a sérült csőrű kacsa, Pí mellé. Egy kicsit feldobta a lányokat a rendezkedés és a tudat, hogy itt lesz a szomszédban. Annyira hálás voltam és annyira fáradt.
Az este szomorúan telt. 10 évesemtől nem kaptam jóéjt puszit. A harag nem múlt a szeméből. Azt mondta, szívtelen vagyok.
Elcsendesedett mindenki. Mire vége lett az idióta filmnek, amit néztem, már elaludt a család. Belelapoztam a könyvembe, de miután elolvastam több oldalt is anélkül, hogy egyetlen betűt fel tudtam volna idézni, letettem.
Lekapcsoltam az olvasó lámpát, és magamra maradtam a sötétben. Én és a lelkiismeretem.
Szörnyen éreztem magam. Elfogott a sírás. A párnámba folytottam. Végül a telefonomon nézegettem a baromfi udvar régi képeit. Ettől még jobban sírtam. Átfutott az agyamon, hogy nem kellett volna…mardosott a bűntudat.
Hajnalban úgy ébredtem, mintha nem is aludtam volna. Nem múlt a lelkiismeret-furdalás. Sírva keltettem fel Apit. Ő pedig átölelt és megköszönte. Azt mondta, nem lett volna képes rá egyedül. Megköszönte, hogy pontot tettem a végére, -helyette.
A baromfi udvarunk tovább élhet, csak épp valaki másnál, mégis pont úgy érzem magam, mint amikor Lexit, az idős, beteg kutyánkat kellett elaltatni. Én voltam ott vele az utolsó perceiben. Én temettem el. Majdnem egy egész üveg konyakot megittam azon az estén, hogy végig tudjam csinálni. Sosem ittam annyit, és sosem voltam olyan józan, mint azon az éjjelen.
Annyira közhelyes, hogy az állattartás felelősség. Egyáltalán maga a szó: felelősség. Közhelyes. Egészen addig, amíg dönteni nem kell valakinek a sorsáról. Mégis hogyan? Milyen jogon?
Pedig óriási felelősséggel tartozunk a minket körülvevő élőlényekért.
Amikor ránézünk a pelyhes kiskacsára, vagy a boci szemű kutyusra, a védtelen cicusra, akkor kéne mérlegelni, hogy mit bír el majd a lelkünk. Akkor kéne hideg fejjel dönteni. És ezt kéne megértetni a gyerekekkel. Még Apival is.
Mert amikor erősnek kell lenni, gépiesen, hideg fejjel, határozottan, akkor jön az a józan éjjel. Egyedül a sötétben. A lelkiismeretünkkel.
A szüleim gyerekkoromban sosem engedtek semmilyen állatot tartani. Szivtelennek tartottam Őket.
Nálunk most van hörcsög, voltak halak, van kutya, van ló és volt egy baromfi udvar. És a lányom szívtelennek tart. Hmm…?
Mikor jön el az a pont, hogy annyira haragszik, annyira megvet, annyira gyűlöl minket, hogy ránk se néz, nem szól, nem vesz semmibe.
Akkor jön el, amikor ésszerű döntést kell hoznunk. Amikor a saját gyermeki énünk éppen úgy dacol és fortyog és őrjöng, mint a gyerekünk. Akkor, amikor a szívünkre hallgatva egészen mást tennénk, mégis azt követjük, amit a logika diktál.
Ilyenkor gépiesen cselekszünk. Határozottan tesszük a dolgunkat hideg fejjel, eltántoríthatatlanul. Úgy csinálunk, mintha nekünk nem lenne nehéz a döntés, mert mi vagyunk a felnőttek és nekünk kell észnél lenni.
A 10 évesem második napja nem szól hozzám. Egyébként sem habkönnyű az anya-lánya kapcsolat ebben a korban, de nekem sikerült rátenni egy nagy lapáttal. Akkorával, hogy rögtön beszakadjon az a vékony jég amin táncolok, minden gondosan megválogatott finoman kiejtett szóval.
Alapvetően senki nem szeret konfrontálódni. Szerintem. Én nem szeretek. Api még annyira sem szeret. Ezért legtöbbször nekem kell. Úgyhogy nem marad más, végrehajtom a feladatot.
Volt nekünk ez a kis baromfi udvar. Két éve, amikor Api ezt választotta hobbijának, akkor azonnal letisztáztam vele, hogy én ezt nem akarom és nem is fogom csinálni. Etetni, itatni, ganézni stb…
Eleinte jó buli volt. Ahogy felépült az ól nekik, Api a két kezével építette, mindenre gondolt, praktikus és mutatós kis épület lett. A lányokkal elmentek a vásárba és benépesítették az udvart. Órákig ültünk ott és néztük őket, szép tavaszi idő volt, a fű zöld, a levegő friss. A lányok nem tudtak betelni a pipikkel, dédelgették-babusgatták őket, a tenyerükből csipegették a magot, a hónuk alá fúrták magukat. Akkor azt mondtam Apinak, hogy igaza volt, ez tényleg klassz dolog. Akkoriban még sok munka volt a ház körül, így sokat kint voltunk, a lányok körülöttünk, a pipik körülöttük. Elnevezték őket, figyelték hogy ki a főnök, melyik hogyan viselkedik. Api lelkesen tette a dolgát: darálta a gabonát, cserélte alattuk a szalmát. Ment reggel-este nyitni-zárni, olykor egy órát is oda volt, mert csak úgy nézte őket. Emlékszem, mekkora öröm volt, amikor az első tojást megtaláltuk a kialakított “tojoldában”.
Egy év múlva Api kitalálta, hogy keltessünk pipit. Vett keltetőgépet, utána olvasott, és nekiállt. Éppen Húsvétkor keltek ki, hatalmas élmény volt.
Azután lett két nyuszi is, időnként elmentek a vásárba és bővítették az udvart folyamatosan. Lett japán kakas, gyöngy tyúk, libák, kacsák, és mindig jött 1-1 újabb csirke, ami valamiért különleges volt. Kikelt egy japán pipi is nyáron a kotlós alatt.
Lettek külön csak tojók, jó sok tojás volt akkoriban. Néha vágtunk is, erre külön hoztak, nyilván nem lehetett levágni azokat, akiknek neve volt.
Később a lányokat már annyira nem villanyozta fel, megszokták hogy van baromfi udvar, hetekig a közelébe se mentek, elmúlt a varázs. Apinak meg maradt a munka vele. Néha még elmentek vele a vásárba, de a kezdeti lelkesedés már sehol nem volt. De nem csak a lányoknál, Apinak sem csillogott már a szeme, amikor télen hajnalban bejött tőlük,lilára fagyott kézzel, koszosan, bokáig sárosan. Vagy amikor róka tizedelte az állományt, amikor madártetű lepte el a tyúkólat, vagy amikor zsizsikes lett az összes gabona. Amikor a néhány napra befogadott kóbor kutya széttépte a lányok kedvenc kakasát.
Belefáradt, túl sokféle szakadt, egyre kevesebb idő jutott már rá, és a hobbiból kötelesség lett. Elvégzendő feladat. Egy a rengetegből.
Amikor azon kapod magad, hogy már csak a muszáj-feladatok vesznek körül, amikor semmi másra nem jut idő -sőt még azokra is kevés- akkor be kell látnod, hogy túlvállaltad magad. Valamit el kell engedni.
Nekünk most ezt kellett elengedni. Megbeszéltük, és intézkedtem. Találtam nekik helyet, ahová együtt mehetett az egész állomány.
Vasárnap délután szakadó esőben jött értük a kocsi. Sosem volt még ekkora zsivaly a baromfi udvarban. Úgy volt, hogy a lányok is segítenek majd megfogni őket, de földbe gyökerezett a lábuk. Álltak az esőben, nézték az eseményeket, látszott hogy nem képesek felfogni, ami történik. Fájdalmat éreztem a mellkasomban, ahogy rájuk néztem.
Hordtuk a jószágokat a kocsira, gépiesen, hideg fejjel, határozottan. Api a nagy lányunk kezébe nyomta a kedvencét, Sárgát, hogy elbúcsúzhasson tőle. Saját keltetésből volt, olyan szelid, hogy még így nagy kakasként is ölbe lehet venni. Magához szorította. Rázta a sírás. Ekkor törött el a mécses a kicsinél is. A karomat fogta, “anya ne! Kérlek, ne!”-könyörgött.
Végeztünk. Már csak a Sárga volt hátra. Ott állt velem szemben a 10 évesem, a szeme kisírva, a szája összeszorítva, az arca egyszerre volt dühös, végtelenül szomorú és elszánt. Tudtam, hogy nem fogja odaadni.
A tekintetem a 7 évesemre siklott, sírt, az arcán fájdalmas elkeseredettség. Ő nem volt dühös, ömlöttek a könnyei, de tudomásul vette.
“Ennyi!” -szóltam oda a fiuknak. “A kakas marad”.
A nagy lányomból kitört a megkönnyebbült zokogás, a kicsi arcán átfutott a remény, átölelt, arcát a kabátomba fúrta. “És mit csinálunk vele?!” – kérdezte Api olyan hangsúllyal, mintha azt kérdezné: “Te megőrültél?!”
“Majd kitalálom!” -mondtam gépiesen, hideg fejjel, határozottan.
Elment a kocsi. Rettenetes volt a csend. Nem pusztán az üres baromfi udvar csendje, a három rám szegeződő szempár néma kérdése még annál is zavaróbb volt. Mi lesz most a kakassal?
“Kérdezzük meg a szomszédot, hátha..” -törte meg Api a csendet. Ott álltunk a kapuban nyakig sárosan, két kísírt szemű gyerekkel, a halkan és szelíden burukkoló kakassal vasárnap délután a szemerkélő esőben…ritkán érzem magam ennyire furcsán. Mivel a szomszédaink még nálunk is nagyobb állatbolondok, tulajdonképpen alig kellett mondani valamit, csak ránk nézték és mindent értettek.
Sárga bekerült a sérült csőrű kacsa, Pí mellé. Egy kicsit feldobta a lányokat a rendezkedés és a tudat, hogy itt lesz a szomszédban. Annyira hálás voltam és annyira fáradt.
Az este szomorúan telt. 10 évesemtől nem kaptam jóéjt puszit. A harag nem múlt a szeméből. Azt mondta, szívtelen vagyok.
Elcsendesedett mindenki. Mire vége lett az idióta filmnek, amit néztem, már elaludt a család. Belelapoztam a könyvembe, de miután elolvastam több oldalt is anélkül, hogy egyetlen betűt fel tudtam volna idézni, letettem.
Lekapcsoltam az olvasó lámpát, és magamra maradtam a sötétben. Én és a lelkiismeretem.
Szörnyen éreztem magam. Elfogott a sírás. A párnámba folytottam. Végül a telefonomon nézegettem a baromfi udvar régi képeit. Ettől még jobban sírtam. Átfutott az agyamon, hogy nem kellett volna…mardosott a bűntudat.
Hajnalban úgy ébredtem, mintha nem is aludtam volna. Nem múlt a lelkiismeret-furdalás. Sírva keltettem fel Apit. Ő pedig átölelt és megköszönte. Azt mondta, nem lett volna képes rá egyedül. Megköszönte, hogy pontot tettem a végére, -helyette.
A baromfi udvarunk tovább élhet, csak épp valaki másnál, mégis pont úgy érzem magam, mint amikor Lexit, az idős, beteg kutyánkat kellett elaltatni. Én voltam ott vele az utolsó perceiben. Én temettem el. Majdnem egy egész üveg konyakot megittam azon az estén, hogy végig tudjam csinálni. Sosem ittam annyit, és sosem voltam olyan józan, mint azon az éjjelen.
Annyira közhelyes, hogy az állattartás felelősség. Egyáltalán maga a szó: felelősség. Közhelyes. Egészen addig, amíg dönteni nem kell valakinek a sorsáról. Mégis hogyan? Milyen jogon?
Pedig óriási felelősséggel tartozunk a minket körülvevő élőlényekért.
Amikor ránézünk a pelyhes kiskacsára, vagy a boci szemű kutyusra, a védtelen cicusra, akkor kéne mérlegelni, hogy mit bír el majd a lelkünk. Akkor kéne hideg fejjel dönteni. És ezt kéne megértetni a gyerekekkel. Még Apival is.
Mert amikor erősnek kell lenni, gépiesen, hideg fejjel, határozottan, akkor jön az a józan éjjel. Egyedül a sötétben. A lelkiismeretünkkel.
A szüleim gyerekkoromban sosem engedtek semmilyen állatot tartani. Szivtelennek tartottam Őket.
Nálunk most van hörcsög, voltak halak, van kutya, van ló és volt egy baromfi udvar. És a lányom szívtelennek tart. Hmm…?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: