Világgá megyek

Nála kicsit nagyobb lehettem, elsős, talán másodikos. Szabolcsban nyaraltunk a nővéremmel, nagyanyám unokahúgánál. Valamin összeszólalkoztam Klaren nénémmel, és közöltem, hogy haza megyek. 

-Hová mennél, butus? Édesanyádék nincsenek otthon. -csilingelte mosolyogva, azon az erős, de végtelenül kedves, kissé rekedtes hangján. Tanárnő volt, gyönyörű szépen beszélt, a szavakat úgy ejtette, hogy azok gyöngysorként alakultak mondattá.

-Akkor elmegyek világgá! -jelentettem ki, és már húztam is a lábamra a szandált.

-El ne menjél szép gyermekem! Hát mit felelek Édesanyádnak, ha majd értetek jönnek és téged nem talál?

-Nem érdekel! -morogtam az orrom alatt és a szandálom csatjával bajlódtam.

-Értem. Ha menni kell, hát menj Lelkem! -mondta nyugodtan, és kiment a konyhába. 

Nagy dirrel-durral neki indultam, a kaput bevágtam a hátam mögött és hátra se néztem. A házak majdnem egyformák voltak, mind földszintes es kocka. Az út nyílegyenes, sehol egy emelkedő, vagy lejtő, még kanyar se. A kerítések előtt mindenütt virágok, az ablakokban muskátli vagy petúnia, az árokparton porcsinrózsa, hatalmas összefüggő virágszőnyegként. Sok párkányon nagy dunsztos üveg, benne kovászos uborka, az ajtókon az a színes csíkokra vágott műanyag függöny, aminek nem igazán értettem a funkcióját. Az út porát hordta a nyári szél, mindenütt vöröses volt ott a föld. Volt egy jellegzetes illata azoknak a nyaraknak, amit én nagyon szerettem.

Az egyik ház előtt egy padon két néni tereferézett vidáman. Jó lett volna kikerülni Őket valahogyan, de két irány volt csak, előre vagy vissza. Ültek ott a virágmintás otthonkájukban, fejükön kendő, a szemük ragyogott a napbarnított arcukban. A lábuk körül kismacskák játszadoztak. 

-Hová-hová pesti kisleány? -kérdezte egyikük, ahogy közelebb értem. Fürkésztek mindketten, arcukon még több ránc jelet meg ahogy rám mosolyogtak.

Lesütöttem a szemem, a kismacskákat néztem inkább. 

-Ki leánya? -kérdezte a másik. 

-Klarenéknál nyaralnak, Marink kisunokája.

-Marinké? Ó, hiszen még hasonlít is reá, micsoda egy rendes asszonyka ez a Klaren, még nyáron is rokon gyerekekre vigyáz, korrepetál, zongora órákat ad… -és lázas diszkurzusba fogtak, mindneféle neveket emlegetve. Leguggoltam és hívogattam a kiscicákat. Oda is gyűltek körém, a pihe-puha bundájukat átmelegítette a forró nyári nap. Néha felsandítottam a nénikre, kezdtem magam kényelmetlenül érezni, de ők rám se hederítettek. 

Egyszer csak felállt egyikük. 

-Mit is mondtál, hová mész? -kérdezte tőlem kíváncsian. 

Szégyelltem magam. Hogyan mondhattam volna el ennek a két néninek, hogy világgá megyek? Éppen nekik, akik látszólag mindenkit névről ismernek az egész Világon? Pláne, hogy attól a rendes asszonykától szöktem el…

Felálltam, néztem a szandálomat, a vörös port rugdostam vele.

-Csak a cicákhoz jöttem, -füllentettem- olyan aranyosak.

-Hát a pogácsát szereted-e? -kérdezte amelyik felállt és bement a házba. Nyílt a konyha ablaka és kitett egy nagy tepsi pogácsát hűlni a párkányra. Tányérral a kezében jött vissza, rajta friss meleg, sajtos pogácsa illatozott. A kismacskák mind a lába köré gyűltek és dörgölöztek, nyávogtak. 

A kezembe nyomta a tányért. 

-Ezt vidd át Klarennek! Mondd meg, hogy Erzsók néni küldi. Aztán megvárd, míg kihűl, el ne csapd a hasad!  -azzal visszaült a padra és már fecsegtek is tovább, ügyet sem vetve rám.

Elindultam visszafelé, nem volt más választásom. Kezemben a meleg tányérral lassan baktattam, hogy minél később érjék oda. 

Klaren néném a kapuban várt. Szélesen mosolygott, szép szabályos fogsora ragyogott,  kezét csípőre tette, hófehér fodros kötény volt rajta. Hosszú, vékony ujjainak vége mind bordó volt, biztosan befőzött valamit. 

Nem kérdezett semmit, csak elvette a tányért a kezemből, fölé hajolt és a szemét lecsukva mélyen beszívta az illatát.

Erzsók néni.. -mondta kedvesen és a konyhába vitte.

Hátra mentem az udvarra. Hatalmas udvar volt, tele almafával. Az elejėben egy jó nagy fóliasátor. Előtte sorakozott egy csomó rekesz, tele paradicsommal. Gyuszi bátyja a hintaágyban pipázott. Amikor meglátott, elmosolyodott, odébb ült egy kicsit, hogy helyet szorítson nekem. Sokáig ültünk így egymás mellett.

-No, jössz-e velem reggel a piacra? El kell adni a paradicsomot. -törte meg a csendet.

-Elmehetek. -válaszoltam egykedvűen.

A konyhából kihallatszott a tányérok csörömpölése és ahogy a nővérem kacagott valamin Klarennel. Megjött Esztó, a lányuk. Nagylány volt hozzánk képest. Zongorázni kezdett, a Für Elise-t játszotta. Mindig azt játszotta és mindig elrontotta. És mindig újra kezdte. Szerettem volna bemenni, én is kacagni velük, de szégyelltem magam. Így csak ültem ott és vártam. 

Végül kijött Klaren néném. -Menj kezet mosni szívem, vacsorázunk -csilingelte. Mondtad már Gyusza bátyádnak, hogy pogácsa is lesz? -rám kacsintott, a kezét a kötényébe törölte és felém nyújtotta. Én felálltam, megfogtam a kezét, Ő pedig magához húzott és szorosan átölelt. Sírni lett volna jó, de csak egy nagyot sóhajtottam. Akkorát, hogy nem csak a mellkasom, de a lelkem is könnyebb lett. 

A következő nyáron már nem mentem világgá. És az azt követőkön sem. Azután megszűnt a fólia. Fogytak az almafák. Egyre kevesebb volt már a kertben. Gyusza bátyám vágta ki könnyes szemekkel, azt mondta vége van. Mindennek vége van. Nem kell már a gazdaság. Semmi sincs már, amiben hinni lehet. Minden megváltozik.

Nem tudtam akkor ez mit jelent. Aztán eladtak mindent és Pestre költöztek a gyerekeik, unokáik után. Akkor én már középiskolás voltam. És hamarosan tényleg minden megváltozott.

Elállt az eső. Komótosan lesétáltam a lányom után a kertbe. Még mindig a hintán ült. Lehajoltam hozzá és a kezemet nyújtottam felé. Ő tétován megfogta, én pedig magamhoz húztam és szorosan átöleltem.