A pofonfa

A minap szembejött velem egy olyan “töltsd le a tanulmányt ingyenesen” tipusú hirdetés -Neveljünk kiabálás nélkül (vagy valami ilyesmi) címmel. A képen szélesen mosolygó fogkrém-reklám anyuka és kislány, szeretetteljes ölelésben. Elgondolkodtam, de rájöttem, hogy nálunk mindkettő jelen van: a szeretetteljes ölelés és a kiabálás is. Nyilván nem egyszerre és nyilván nem állandóan. Engem nem győzött meg, nem töltöttem le a tanulmányt.

Az a helyzet, hogy kicsit elcsesszük szerintem.

Annyit olvasunk és hallunk a gyerek neveléssel kapcsolatban, hogy beleég a retinánkba, magot vet a középfülünkbe a sok tiltás. Ne üss a fenekére, ne kiabálj vele, ne légy vele türelmetlen, ne alázd meg büntetéssel….ne, ne, ne, ne!!!

Képtelenné válunk ösztönösen nevelni, mert a sok információ valamiféle gátat szab és előbukkan a reaktiv elménkből, valahányszor konfliktus helyzet adódik. 

Na és Ők? Ők miért nem kapnak ilyen konfliktus kerülő, kiegyensúlyozott, derűs prospektusokat Hozzánk? Miért van az, hogy a “fogadj szót, gyerekem!” felszólításra csak pofánröhög, vagy erősebb fokozatra kapcsol az adott hisztiben?

A szegény gyerek feszegetné a határokat, de nincsenek. Nincsenek biztonságot adó korlátok, hiába is keresi, nincs következmény. Mégis mit tanul ebből? Azt, hogy majd ilyen elnéző lesz vele az egész világ? Nem. Nem lesz az, sőt! 

Mi lehet az az információ-áradat, amiből túl sokat kapnak és mi az, amiből túl keveset?

Annyira másképp szeretnénk nevelni Őket, mint ahogyan minket neveltek. De miért is?

Nem lettünk elég jók valamiben? Azt hisszük, hogy a “másképp” az “jobbat” jelent? Vagy még mindig felfelé dacolunk, és bizonyítási vágy van bennünk, hogy majd mi megmutatjuk? De mit? És kinek?

 Azt látom, hogy a szüleink nagyszülőként marha jókat röhögnek a markukba rajtunk a sajátos, újkeletű nevelési irányelveinken, és azt várják, hogy mikor vesszük már észre, mekkora hülyét csinálunk magunkból. 

Az egyenrangú félként kezelt gyerekeink szintén jót röhögnek a markukba a tehetetlenségünkön, szerintem még pacsiznak is a hátunk mögött a tesóval, cimbivel, egykéknek jobb híján önpacsi.

Én jól emlékszem a gyerekkoromra. Azokban a boldog ’80-as években még egyszerűbben mentek a dolgok. Ott bizony, ha megráztuk a pofonfát, nagy eséllyel szüreteltünk is. Egy felszólítás, egy sokkal hangosabb felszólítás és egy maflás. Ez volt a sorrend. Nem volt könyörgés, nem volt zsarolás, megvesztegetés, alku. Anyám nem hiperventillált reggelente az idegtől, és Apám se ment el futni órákra, vérben forgó szemekkel a dühtől. Nem kerülték a konfliktust, hanem beleálltak arccal. Ők igazi vagányok voltak: bátrak, egyenesek, villámgyorsak és vér profik. És egyetértettek. Mindig egyetértettek, Ők voltak a nagy és erős egység, amit esélyünk nem volt a tesómmal megtorpedózni, kis szaros egységként. 

Szerető, gondoskodó, féltő, odaadó családban nőttem fel. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány pofont kaptam és -nem szívesen de beismerem, hogy mind jogos volt. A büntetés mindig betalált, és mindig nagyon fájt, mert olyat tiltott ami épp a legkedvesebb volt számomra. Tudtam, hogy mit jelent, ha a szüleim felemelik a hangjukat: eddig és ne tovább! Tudtam, hogy hol a helyem, szót értettem a kortársaimmal, tiszteltem a felnőtteket, és segítettem a kisebbeket. Nem volt szükségem állandó felügyeletre ahhoz, hogy életképes felnőtté váljak.

És láss csodát, nagyon szeretem a szüleimet, remek a kapcsolatunk. Soha nem féltem Tőlük. Nem Tőlük féltem, hanem a következménytől. 

Oké, nem kell püfölni a gyereket, ezzel egyetértek.

De valamiféle gátat szabni kell.

Mi is kell még?

Ösztön.

Anyai és Apai.

Abból baj nem lehet.