Távolság

Nem realizálódik bennünk azonnal, ha egy szerettünk külföldre költözik.
Még az utolsó napon sem, amit együtt töltünk. Sztorizgatunk, Ő izgatott az utazás miatt, mi elcsigázottak vagyunk és próbáljuk magunkba szívni az egész lényét, elraktározni, hiszen jó ideig nem találkozunk újra.
 A búcsúnál sírunk, összekapaszkodunk, könnyek közt vigyorgunk mint a hülyék egymásra, úgy teszünk, mintha nem is lenne ez akkora dolog. Pedig ez igenis akkora!
 Ígéreteket teszünk: tartjuk a kapcsolatot. Ez így is lesz. Tartjuk!
Beszélünk Viberen, olykor Skype-on, lájkoljuk egymás képeit, posztjait Fb-on, üzengetünk egymásnak, időnként még egy csomag vagy képeslap is megfordul és várjuk a napot, amikor végre hazalátogat. Addig ezekből a beszélgetésekből töltődünk, pár napra újra átjár a lénye, annyival többek lehetünk, amennyit hozzáteszünk egymáshoz, nagyon bírjuk ezt a magabiztos önmagunkat. Hiányzik, igazán hiányzik, mert szeretjük, mert azelőtt itt volt, időt töltöttünk együtt, tartalmasan, vagy tartalmatlanul: röhögtünk, bőgtünk, repdestünk, szenvedtünk, izgatottak-, dühösek-, boldogok-, szomorúak voltunk… és ezeket mind megbeszéltük, megéltük együtt. Most is megbeszéljük, de külön éljük meg.  Mert amikor beszélünk, nem tolul fel az egész heti aktualitás napokra bontva. Mert szeretnénk nem terhelni egymást a gondokkal, mert biztatni szeretnénk a másikat, hogy ne aggódjon feleslegesen, hiszen ha van is gond, majd elmúlik. Tényleg elmúlik. Anélkül, hogy megbeszéltük volna, de az arcunkra vésődik észrevétlenül. A nagyobb vagy égetőbb gondokat persze kivesézzük, épp olyan fesztelenül beszélgetünk, mint azelőtt, csak nem olyan rendszeresen.
Aztán eljön a nap, hazajön végre. A találkozásunk időpontja változik/csúszik, de megértjük, szűk családi kör, fogorvos, bank, telefonszolgáltató… Így, hogy tudjuk, itthon van, türelmetlenek leszünk és önző módon kisajátítanánk, de nem tesszük, nem tehetjük, majd jön, ha tud. Kevés fér bele abba a néhány napba, sok a dolog, sok a látogatnivaló rokon, ismerős. Szépen kivárjuk a sorunkat.
 El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet ez a szülőknek, milyen érzés lenne nekem, ha a gyerekeim külföldre költöznének felnőttként, mégis biztos vagyok benne, hogy nem tartanám vissza Őket, ha úgy adódna, ha a boldogulásuk/boldogságuk lenne a tét. Nem tudom elképzelni milyen lehet a sok szétszakadt családnak, ahol Apuka külföldön dolgozik és csak 2-3 havonta látogat haza, valódi hősök Ők.
Összejön az időpont, találkozunk végre, hosszasan összeölelkezünk, fürkésszük egymást. Nem változtunk, tudjuk ott folytatni, ahol abbahagytuk, közvetlenül, felhőtlenül. Kiélvezzük az együtt töltött időt, aminek minden perce kincs, igyekszünk hát tartalmassá tenni, adunk, kapunk, elfogadunk, megértünk, töltődünk.
Nem változtunk, mégsem vagyunk azok, akik voltunk.
A barázdák miatt, amik az arcunkra vésődtek. Amiket nem beszéltünk meg, amiknél nem voltunk jelen. Idegen barázdák ezek, a távolság barázdái.

“Az az ember akit bennem szeretsz, tökéletes.
 Én nem ilyen vagyok.
 De Te csak szeress,
 és én megpróbálok jobb lenni önmagamnál.”