Ez még Húsvét előtti sztori:
A majdnem 8 éves elsőszülöttem hazaérve a suliból közölte, hogy beszélnünk kell. Leütetett és roppant komoly arccal azt mondta: “Anya, válaszolj nekem, de őszintén!”
Ó, te jó ég! -gondoltam, most aztán kezdhetek bele, hogy igen kicsim, nem a gólya hozza, a méhecskék meg a porzás… De nem!
-A Húsvéti nyuszi. Létezik??
Kicsit lefagytam, végülis én sosem erősítettem bennük ezt a hülye nyuszit, van annyi más amiben hihetnek. Viszont milyen a lelkes kezdő anyuka? Hát persze, hogy megragad minden apropót a titokzatos ajándékozásra, naná hogy még járni se tudott az a gyerek, de a tojáskeresés már befigyelt az első adandó alkalommal. Aztán meg már csak úgy sodródsz, tudod hogy megszivattad magad, főleg amikor a kistesóval nő a létszám, az Adventi naptár is 48 lesz 24 helyett, a fogtündér is 40 x 500. A kezdeti lelkesedés kicsit frusztrációba torkollik mondjuk Nov. 30.-án éjjel, amikor még kiszaladsz a kútra, hogy megtöltsd az utolsó adventi-naptár zsebeket, a kutas meg csak gondolkodik, hogy ennek a kócos, őrült szemű csajnak vajon mi a franc lehetett olyan halaszthatatlan éjjel 11-kor a 3 egyforma akármicsodán…
Szóval bedobtam az időhúzás kártyát: “Te mit gondolsz kicsim, létezik?”
-Jajj anya, ne izélj már, állandóan húzod az időt, ha nem akarsz válaszolni! Létezik vagy nem?
-Oké, akkor nem! Nem létezik!
-Micsoooodaaaaa???- torzult az arca kétségbeesett grimaszba.
Na ez gyönyörű volt anyuka, 10 pontos!- veregettem vállon magam gondolatban, most aztán…
-Akkor te rejted el a tojásokat a kertben?
-Édesem, azt gondoltam, hogy tisztában vagy vele. Látod a boltban minden évben a felhajtást, nem vagy hülyegyerek, nem eszed meg a szappant, és egyébként is olyan határozottan kértél, legyek öszinte, hát az voltam. Az igazság néha nem esik jól, ez van.
-Jó-jó, persze hogy tudtam.- nézegette a körmeit olyan szomorúan, hogy a szívem sajdult bele.- Csak olyan jó lett volna még hinni benne, olyan jó lett volna, ha azt mondod hogy létezik. Akkor én már túl nagy vagyok?
-Igen, nagy lettél. Annyira, hogy rádbízom ezt a titkot. Nem árulhatod el sem a huginak, sem az osztálytársaidnak. (mert engem tuti, hogy ott a suli előtt fognak meglicselni így ünnep előtt!) De L-vel megbeszélheted, Ő is tudja már!
-Oké, a mi titkunk- kacsintott cinkosan, és már robogott is a 12 éves unokatesóhoz, hogy elújságolja neki: Ő is tudja már a nagy titkot.
Marha nagy kő esett le, és állat büszke voltam magamra, hogy milyen bravúrosan megoldottam a helyzetet. Egészen másnap délutánig, amikor megint elém állt azzal a faggató, mindentudó arckifejezéssel és azzal az emelkedő fura hangsúllyal szólított meg, ami inkább kérdés, mint megszólítás és egy anyuka se szereti így hallani, mert tudja hogy izzasztó meccs jön:
-“Aaaanyaaa!”
-Jajj, ne! Gyerek?
-Nem. Milyen gyerek?
-Akkor?
-Jézuska? Mikulás? Fogtündér?
(Na basszus!)
Folyt.köv
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: