Gyerekkoromban imádtam a meséket. Olvasni viszont egyáltalán nem szerettem. Nálam másfél évvel idősebb, minden iskolaévben Kazinczy-díjas szavaló versenyt nyert nővéremmel közös szobán osztoztunk, aki mikulásról, szülinap-névnapról vagy húsvétról megmaradt csokiért cserébe lelkesen olvasott nekem esténként. Csere tárgyát képezte még a helyette is bevállalt takarítás és gyakorlatilag minden, ami az Ő életét megkönnyítette, engem pedig az imádott mesékhez vezetett, amit senki más nem tudott olyan színesen, hangsúlyozva, minden szereplőnek más-más hangot kölcsönözve előadni mint Ő. Neki pedig még több ideje maradt ezáltal olvasni: míg én a fürdőszobát sikáltam- helyette, addig Ő elmélyülhetett Marx és Engels filozófiájában, kábé 9 évesen. Így utólag gondolom, annyira nem érdekelte, egyszerűen már nem talált addigra a polcon olyan könyvet, amit ne olvasott volna, ezért levette anyuék könyvespolcáról a legvastagabbat.
Egy szép napon Apukánk beállított a szobánkba egy lemezjátszóval, erősítővel, 2 hangfallal és egy halom kábellel. Néhány órán belül pedig már pattogott is a bakelitről Hamupipőke. egymás után akár négyszer-ötször is , amitől a nővérem a falnak ment, mert zavarta Őt az olvasásban. Innentől kezdve ritkult, majd teljesen megszűnt a meseolvasás, a nővéremet felváltotta a lemezjátszó. A meselemezek szépen gyűlni kezdtek, követték a zenelemezek, eleinte Halász Judit, majd később R-Go és Aha is színesítette a gyűjteményt, ekkor már én mentem a falnak, mert a nővérem új hobbit talált az olvasás mellé: a zenehallgatást.
Amikor elsőszülöttem világra jött, magam is meglepődtem, hogy ontottam magamból a mondókákat, gyerekdalokat, meséket. Nem is tudom, hogy az agyamnak vajon melyik része raktározta mindezt évtizedekig, de mind előjött. A kistesó már ebbe született bele, a nagytesó átvette azt a tulajdonságomat, hogy szinte minden szóról eszébe jut egy dal vagy egy versike, amibe azonnal belekezd.
Esténként pedig könyvből ovastam mesét, van miből válogatni, rengeteg mesekönyv sorakozik a pocon. Kábé fél éve úgy alakult, hogy nem én altattam a nagytesót, hanem Api. Azóta nem kellek esténként, Api kell, mert Ő fejből tud Harry Potteres mesét mondani és amiket anya olvas az babás! Annyira nem viselt meg a leváltásom, mint ahogy annak idején valószínüleg a nővérem is inkább megváltásként tekinthetett a lemezjátszóra.
A kistesónak egyenlőre még nincs esti mese iráni igénye, valójában Ő egy mormota, aki ha álmos, csak arra vágyik hogy minél hamarabb ágyba kerülhessen a cumija és a tejcsije társaságában. Megpuszilom, bal oldalára kerül a párnika, jobbra Nana a nyuszi, amit a nagytesótól kapott születésekor, a megszokott kis paplannal betakarom, ekkor a cumija mögül mosolyogva felnéz az ágyára szerelt zenélőre amit ha elindítok, 20 percen át hallható belőle Bach megnyugtató zongorajátéka szép halkan. Lekapcsolom a lámpát, becsukom az ajtót és optimális esetben (fogzás-, telihold-, betegség-mentes éjszakákon) reggelig durmol.
Már nem nagyon emlékszem, hogy a nagytesónál mikor kezdődött az esti meseolvasás, nagyjából a rácsos ágy lecserélésével egy időben lehetett. Talán még van pár hónap addig. Bár szeretem ezeket a “szabad” estéket, mégis az esti mesélés sosem okozott fáradtságot. Igaz, most annyira nem erőltetem. Ha jól emlékszem, elsőszülöttemnél önként, dalolva, idő előtt tettem magamtól- mint még nagyon sok mást is-, most inkább megvárom az igény jelentkezését.
Aztán pedig ki tudja?! Lehet, hogy a kistesó nem győzi majd félretenni a csokimikulásokat és nyuszikat. 🙂
Mindenesetre a mesékre nagy szükség van, mégpedig az olvasott mesékre és a képzelet erejére. Még akkor is, ha felnőttként szembesülünk vele, hogy jótett helyében ne mindíg várjunk jót, hogy Holle Anyó sincs teljesen képben és olykor a lusta lány a nyerő, hogy az aranyhal vígan elúszik és esze ágában nincs kívánságot teljesíteni, hogy hiába fekszünk a vártoronyban talpig csipkében, ha a királyfinak fogalma sincs róla! Talán csak az örök kedvenc Hamupipőke meséjével lehet némiképp azonosulni, mert ha nem végzem el előre a házimunkát mielőtt bálba mennék, akkor nagyon nehéz lesz a másnapom!![]()
Egy szép napon Apukánk beállított a szobánkba egy lemezjátszóval, erősítővel, 2 hangfallal és egy halom kábellel. Néhány órán belül pedig már pattogott is a bakelitről Hamupipőke. egymás után akár négyszer-ötször is , amitől a nővérem a falnak ment, mert zavarta Őt az olvasásban. Innentől kezdve ritkult, majd teljesen megszűnt a meseolvasás, a nővéremet felváltotta a lemezjátszó. A meselemezek szépen gyűlni kezdtek, követték a zenelemezek, eleinte Halász Judit, majd később R-Go és Aha is színesítette a gyűjteményt, ekkor már én mentem a falnak, mert a nővérem új hobbit talált az olvasás mellé: a zenehallgatást.
Amikor elsőszülöttem világra jött, magam is meglepődtem, hogy ontottam magamból a mondókákat, gyerekdalokat, meséket. Nem is tudom, hogy az agyamnak vajon melyik része raktározta mindezt évtizedekig, de mind előjött. A kistesó már ebbe született bele, a nagytesó átvette azt a tulajdonságomat, hogy szinte minden szóról eszébe jut egy dal vagy egy versike, amibe azonnal belekezd.
Esténként pedig könyvből ovastam mesét, van miből válogatni, rengeteg mesekönyv sorakozik a pocon. Kábé fél éve úgy alakult, hogy nem én altattam a nagytesót, hanem Api. Azóta nem kellek esténként, Api kell, mert Ő fejből tud Harry Potteres mesét mondani és amiket anya olvas az babás! Annyira nem viselt meg a leváltásom, mint ahogy annak idején valószínüleg a nővérem is inkább megváltásként tekinthetett a lemezjátszóra.
A kistesónak egyenlőre még nincs esti mese iráni igénye, valójában Ő egy mormota, aki ha álmos, csak arra vágyik hogy minél hamarabb ágyba kerülhessen a cumija és a tejcsije társaságában. Megpuszilom, bal oldalára kerül a párnika, jobbra Nana a nyuszi, amit a nagytesótól kapott születésekor, a megszokott kis paplannal betakarom, ekkor a cumija mögül mosolyogva felnéz az ágyára szerelt zenélőre amit ha elindítok, 20 percen át hallható belőle Bach megnyugtató zongorajátéka szép halkan. Lekapcsolom a lámpát, becsukom az ajtót és optimális esetben (fogzás-, telihold-, betegség-mentes éjszakákon) reggelig durmol.
Már nem nagyon emlékszem, hogy a nagytesónál mikor kezdődött az esti meseolvasás, nagyjából a rácsos ágy lecserélésével egy időben lehetett. Talán még van pár hónap addig. Bár szeretem ezeket a “szabad” estéket, mégis az esti mesélés sosem okozott fáradtságot. Igaz, most annyira nem erőltetem. Ha jól emlékszem, elsőszülöttemnél önként, dalolva, idő előtt tettem magamtól- mint még nagyon sok mást is-, most inkább megvárom az igény jelentkezését.
Aztán pedig ki tudja?! Lehet, hogy a kistesó nem győzi majd félretenni a csokimikulásokat és nyuszikat. 🙂
Mindenesetre a mesékre nagy szükség van, mégpedig az olvasott mesékre és a képzelet erejére. Még akkor is, ha felnőttként szembesülünk vele, hogy jótett helyében ne mindíg várjunk jót, hogy Holle Anyó sincs teljesen képben és olykor a lusta lány a nyerő, hogy az aranyhal vígan elúszik és esze ágában nincs kívánságot teljesíteni, hogy hiába fekszünk a vártoronyban talpig csipkében, ha a királyfinak fogalma sincs róla! Talán csak az örök kedvenc Hamupipőke meséjével lehet némiképp azonosulni, mert ha nem végzem el előre a házimunkát mielőtt bálba mennék, akkor nagyon nehéz lesz a másnapom!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: