Karácsony I. (Dec. 24.)
Reggel 6.00: Mindkét leánykánk izgatottan ébredt és azonnal a karácsonyfához sietett. Nem kezdtek lázas ajándékbontásba, csak ültek ott csík szemekkel, ragyogó arccal, megilletődve. Illetve elsőszülöttünk tett így, másodszülöttünk pedig jó kistesó módjára utánozta Őt. Eléjük pakotuk hát a fa alól a csomagokat és közös ajándékbontásba kezdtünk. Szeretem ezt az álmos reggelt, kint még sötét van, csak a karácsonyfa világítja be a szobát és egy pillantara megáll az idő. Nincs peluscsere, nincs készülődés, nincs rohanás. Mi vagyunk, magunk vagyunk és boldogok vagyunk. Nincs boldogabb pillanat a szülők számára, mint boldognak látni a gyermekeiket.
13.30: Az utolsó játék is a helyére került, a lakás csillog-villog, akár egy decemberi lakberendezős magazin címlapja.
14.00: 1.5 évesünk édesen alszik, 4.5 évesünk is fáradt, de nem ér rá aludni. A közös ebéd Zs. mamáékkal és Zs. nyénnyéékkel igazán nagyszerű és fesztelen.
16.30: 4.5 évesünk már fél órája alszik, 1.5 évesünk pedig próbálja felkelteni, Ő bizony unatkozik és nagyszerűen kipihente magát. Megérkeznek Á. mamáék és Á. nyénnyéék, a nap hátralévő része kellemesen telik, a gyerekek a főszereplők, a felnőttek pedig a közönség.
Karácsony II. (Dec. 25)
Családi pizsiparti a délelőtti program, anya hamar összedobja az ebédet amit családi mozidélután követ a kanapén fetrengve és közös játék az új játékokkal a szőnyegen fetrengve, némi émelygéssel a folyamatos nassolástól és a mozgás teljes mellőzésétől.
Karácsony III. (Dec.26)
Reggel 8.00: Nem is rossz időpont az ébredésre, egész kipihent is lehetnék akár, ha nem vihogtunk volna Apival éjfélig némi alkohol társaságában. Api megint beteg, mint minden karácsonykor. Tegnap éjjel megfejtettük ennek okát: mélyen tudat alatt utálja a karácsonyt, ezért betegszik meg minden évben. Valami rémlik afelől is, hogy előző éltete kivágott fenyőfaként érhetett véget e jeles ünnepen. Adunk még magunknak fél órát és ágyban maradunk, a lányok ugrálnak, masíroznak, kacagnak körülöttünk.
10.00: vizes hajjal, köntösben, mindenféle rendszer nélkül rohangálok a lakásban fel-alá és már teljesen biztos vagyok benne, hogy nem érünk oda a nagy családi banzájra. Érzem, hogy fogytán a türelmem, tiszta ideg vagyok és a családom minden tagja az ingerültségem áldozatául esik, felemelt hangon osztok ki mindenkit.
12.30: A müszerfalon kopogtatok körmeimmel a benzinkútnál, Api a shopban tököl. Egészen pontosan Zs. nyénnyéék autójának a műszerfalát kopogtatom, mivel a mi autónk nem indult be. Végre jön már, behuppan mellém, rám villanja azt a Bred Pitt-es mosolyát és az ölembe dob egy 0,05-ös Vilmost. -Nyugodj meg, anya! -bugyborékolja és indít.
13.30: (Immáron teljes lelki nyugalomban) Gyerekek kibugyolálása, gyors ebéd Á. mamáéknál, gyerekek bebugyolálása és indulás a Világ végére.
15.10: Megérkeztünk és megállunk. Nem, nem Api állítja le, az autó önkényesen dönt így. N. unokatesó kiszáll az autójukból előttünk a konvoj elején és felénk tart a bokáig érő sárban -Van vonóhorgotok? – kiáltja már messziről -Tengelyig süllyedtünk. Elkap a hisztérikus nevetés: -Nem tudom! -válaszolom, mi lerobbantunk!
Bemegyünk a házba, kellemes meleg és barátságos hangulat fogad, 1,5 évesem mégis keservesen sírva fakad és vagy 10 percen keresztül csüng rajtam, akár egy kis majom az anyján. Amikor előkerülnek a 2 éves ikrek -akiket gyanítom Ő ébresztett fel a rémületével- hirtelen minden bánat elmúlik és elvegyül szépen. 4,5 évesemet nem is láttam az érkezésünk óta, már rég bandázik a 7 éves ikrekkel.
16.00: Megérkezik az autómentő.
16.10: Az autómentő tréler része árokba borul.
16.20 Az összes hím eltűnik a házból és mentik az autómentőt.
17.00 Megérkezik az utolsó unokatesó is és végetér a “mikor bontjuk ki az ajándékokat?” kérdés percenkénti ismétlése. A gyerekek ülnek a játékkupac közepén, a felnőttek koccintgatnak, a zaj egyre nagyobb, a mai negyedik kávémat töltöm magamba, mégis leragad a szemem.
18.15: Megindul az első turnus hazafelé, Apira nézek: nekünk is menni kéne. A hangulat vidám és szívesen maradnék még, de az órámra pillantva tudom, hogy éppen ez az optimális idő az idulásra. Így a nagy családban is megmarad a jaj de cuki lányaink vannak emlékkép, amit nem rontanak el az utolsó fáradt félórával. Hosszas búcsúzkodás, gyerek bugyolálás és indulás a kölcsönautóhoz, amibe J.papa bikakábele csihol lelket. A lányok szinte végigalusszák a hazautat. Hazaérve Api tesz egy próbát, beindítja a kisautónkat és láss csodát: beindul. Csípi a hideg szél a nevetéstől kicsorduló könnyeket az arcomon.
Alapvetően békés, boldog, szeretetben gazdag ünnep volt! 😉
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: