Szerencse

1 hete ki se dugtuk az orrunkat a lakásból, vagyis utoljára kedden, amikor a doktornéninél jártunk, ugyanis megint betegek a lányok. 1 évesemnek ez remek mulatság, a jó sok gyerekkel a váróban végre lehet társasági életet élni (amiben én ilyenkor inkább csak a baci csere opciót látom). Bent a rendelőben is nagyszerűen szórakozik, kiveszi a doktornéni kezéből a sztetoszkópot, gondosan a fülébe aggatja és tudományos arckifejezéssel vizsgálgatja vele a saját pocakját, nem kicsi derűt varázsolva ezzel a rendelőben tartózkodók arcára -kivéve az enyémet, aki megint csak a baci-csere lehetőségét látom benne!
4 évesem már kevésbé élvezi az orvoshoz menetelt, gondolom benne már erősebben élnek például a különféle szurik emlékei, bár most egész kultúráltan viselkedett. Lehet, hogy azért mert a fél óvoda ott volt , már csak az óvónéni hiányzott és az oviban ugye viselkedni KELL! Még egy saját készítésű térképet is átnyújtott a doktornéninek a vizsgálat végén, amit itthon rajzolt indulás elött, hogy el ne tévedjünk (kábé 8 perc gyalog tőlünk a rendelő majdnem nyílegyenes úton). Relatív hamar végeztünk, a diagnózis szerint vírus a bűnös, így orrcsepp, köhögés csillapító, sok tea és ágynyugalom a javaslat. Hahaha, az én lányaim és az ágynyugalom…
Csütörtökre sikeresen elkaptam Tőlük én is. Péntek reggelre kezdtem megérteni az egész heti vinnyogást és kínlódást. Délután már számoltam a perceket és úgy vártam haza Apit, mint még soha! Kész szerencse, hogy jött a hétvége. Api is szenved, de hősiesen tűri, sőt délelőtt még az eldugult mosogatót is megjavította. Délután, amikor a lányok épp belekezdtek a “rohangáljunk visítva és dübörögve, mert mi már olyan jól vagyunk” játékba, valami matiné műsor után kutattam a tévében és könnybe lábadt szemmel, nem is tudom kinek voltam hálásabb: a Jégkorszak című animációs film készítőinek, hogy megalkották a harmadik epizódot, vagy a tévécsatornának, aki éppen most sugározza! Micsoda szerencse! Miközben a pattogatott kukoricát tettem tálba, szorítani kezdett a mellkasom. Mivel nem akart múlni, előszedtem a vérnyomásmérőt, de ahogy felcsatoltam, félúton leeresztett. Naná, hogy most merült le benne az elem. Kotorásztam a fiókban percekig, mire találtam kettőt, de ahogy szétszedtem a vérnyomásmérőt, kiderült hogy vékony elem kell bele. Nagynehezen találtam vékonyat is, de addigra el is múlt a szorítás. Hatásos gyógymód, nem?!
Kényelmesen odakucorodtam 4 évesem mellé a kanapéra, de a film közepén zsibbadni kezdett a karom. Enyhe fokú hipochondriámat legyőzve rájöttem, hogy azon a karomon fekszik a lányom már vagy fél órája. Megnyugodtam, épp kellemesen elszenderedtem, amikor ugrott egyet fektében a 4 évesem: -jaj, bocs anya, lepukiztalak! -Semmi baj szívem, még szerencse, hogy totál be van dugulva az orrom, úgysem érzem! Ugyanezt mondtam az öklendező sógoromnak is délelőtt, aki segített Apinak a lefolyótisztításban.
Odakint rém hideg van, az elmúlt napokban hullott hó és locspocs megfagyott, igazából nem is bánom, hogy nem kellett kimozdulni a héten… milyen szerencse! 🙂