Nem szeretlek

NEM SZERETLEK!!!! -üvöltötte az arcomba nemrég a 4 éves ivadékom olyan haraggal, dühvel, eltorzult arccal és szikrákat szóró tekintettel, hogy rendesen megijedtem. Már nem is emlékszem, hogy miért nem szeretett éppen, gondolom valamit nem engedtem meg neki. Miután túljutottam a kezdeti döbbenetemen és levegőt is tudtam venni újra relatív normál ütemben, mérlegeltem a lehetséges válaszokat vagy inkább reakciót erre a szituációra.  Volt időm gondolkodni, mert ahogy kiejtette ezeket a szavakat, beviharzott a szobájába és magára csapta az ajtót is. Ez újabb átgondolnivalót hagyott maga után és lelki szemeim előtt már láttam a jövőbeli levegő után kapkodó énemet és a tini korú lányomat. Annál a pontnál, amikor a saját tinikori énem és az anyukám is képbe jött, hamar be is csuktam a lelki szememet, mert a légzésem megint kezdett abnormális irányt venni. Sok gyerekneveléssel kapcsolatos könyvet elolvastam anyává válásom óta, de nem rémlett erre a szitura vonatkozó bölcs tanács. Felrémlett továbbá az az idő, amikor várakozással teli réveteg mosollyal az arcomon simogattam a gömbölyödő pocakomat és elképzeltem elsőszülöttem világrajövetelét,de ott sem szerepelt az adott válasz, végül meggyőztem magam, hogy a legjobb az lesz, ha semmit nem teszek. Szépen kidühöngi magát, lehiggad, gondosan a szőnyeg alá söpröm ezt a számomra lelki törést okozó eseményt és mehet minden újra a megszokott menetben.
Nem kellett hozzá sok idő és a mondat néhány nap múltán újból elhangzott. Már nem érintett annyira érzékenyen, sőt azonnali válasz is követte: -Én viszont szeretlek ,kicsim! (Ezt meg ki mondta?) -csodálkoztam el a saját hangom hallatán.
Néhány hét alatt egész belejöttem és sokszínű frappáns palettát állítottam fel nem szeretlek- válasz ügyben:
-Mikor fogsz ismét szeretni?
-És ki az akit szeretsz?
-Mit kell tennem, hogy szeress?
Egy idő után belefásultam kissé és a következő nem szeretlek éppen elég rossz lelkiállapotban talált. Gépiesen, negédes műmosollyal az arcomon közöltem: -én viszont szeretlek , kicsim! /mert nekem muszáj!/-tettem hozzá a fogaim közt sziszegve amikor már kellő halló és látótávolságon kívül került és még a kisujjamat is felmutattam neki. Pechemre “Konfliktuskerülő Api” nyomon követte az eseményt. -Hogy mondhatsz neki ilyet?! -horkant fel, nem kis megdöbbenéssel az arcán. Na ennél a pontnál totál kiakadtam: -Én hogy mondhatok ilyet?! Éééén?! Ő hogy mondhat ilyet nekem?! Aki a húsom és vérem, aki méhemnek gyümölcse, akit a Világra szültem, ellátom, ápolom, tanítom, szeretem, óvom, aki minden gondolatomban benne van, akiért meghalnék?! Ő hogy mondhat ilyet nekem?  Ez a kis rosszcsont zsivány! (Nem vagyok rá büszke, de a valóságban nem teljesen ezek a szavak hangzottak el… és nem is a kisujjamat mutattam fel neki)
Api egy pillanatig elgondolkozott, érezte szerintem, hogy nagy tétje van a válaszának. Majd szép lassan elmosolyodott. Egyformák vagytok!-jelentette ki olyan hangnemben, mint akinek fizetek mindezért egy jól menő magánrendelőben a kanapén fekve. -Kicsi még, ez a fegyvere. Ráérzett, hogy ezzel tud megbántani, hát ezt használja ellened, ha mérges rád!-tette hozzá és átölelt. Konfliktuskerülő Apinak megint igaza volt. 4 évesemmel később próbáltam megbeszélni a dolgot, de jól látszott, hogy halálosan untatja és nem érzi át úgy ahogyan én. Valóban kicsi még.
Azóta talán egy vagy két alkalommal hangzott el a mondat, de ezt is éppúgy megszokja az ember lánya, mint a saját parfümje illatát egy idő után!