Amikor én még kislány voltam… gyakran mentünk vasárnaponként vendégségbe a nagyszüleimhez. A nővéremnek és nekem ezek a vasárnapok végtelenül unalmas, hosszú és kibírhatatlan események voltak. Szépen megebédeltünk, ez még rendben is volt , a nagymamám istenien főzött. De utána a felnőttek leültek kártyázni , valami számunkra rettenetes zene szólt és mi halálra untuk magunkat. Feldobtuk minden alkalommal a közeli játszótér lehetőségét, de senki nem akart lemenni velünk, magunkban pedig nem engedtek le. Szóba jöhetett még az udvar, de azon meg a nagyanyám szörnyülködött, hogy ebben a rendes házban nem szabad zajongani. Régi tipusú körfolyosós bérház volt, tele idős lakókkal. Ezután jobb elfoglaltság hiányában jólnevelt lánytestvérek módjára egymás piszkálásába majd püfölésébe kezdtünk. Utána a lakás leboltása következett és amikor már veszélyben volt a vitrin az összes dísztárggyal és porcelánnal együtt, akkor folyamatosan ránk szóltak, de ez csak amolyan háttérzaj volt, mert tettek sosem követték a fenyegetéseket. Ekkor jött nagyapám. 30 éve még teljesen elfogadott vasárnap délutáni gyerekprogram volt a maradj csendben, ülj le szépen és rajzolj! Így kaptunk hát egy halom papírt, színes ceruzát és végeláthatatlan rajzolásba kezdtünk. Amikor már lefordultunk a székről az unalomtól akkor belekeztünk a mikor megyünk végre már haza című sikertelen előadásunkba, ami ezt az egy mondatot ismételte különféle hangszínekben. Ekkor következett Anyu az “én a seggemet a földhöz vertem volna a Ti korotokban” című monológja. Apukám nemigen szólt, hacsak Anyu nem utasította, hogy szóljon már ránk Ő is. Hazafelé a taxiban amikor azt hitték, mélyen alszunk, világossá vált, hogy Apu legalább annyira unja ezeket a vasárnapokat mint mi. A nagyszüleim sajnos már nem élnek, pedig elrajzolgatnék én akár egész nap is, csak még egyszer láthatnám Őket. Lenéz rám a polcról az akkoriban oly áhított fából faragott gólya és a nagyon édes képű porcelán kutya, amiket megörököltem a nagyiék vitrinéből és hiányzik még ezeknek az unalmas vasárnapoknak a hangulata is.
Voltak persze ezerszer szórakoztatóbb hétvégék is. Amint lett autónk, gyakran arra ébredtünk, hogy Apu kihúzza a függönyt és elbődül: ki az ágyból lustaságok! Ilyenkor Anyu a konyhában már sütötte a rántotthúst, készítette a szendvicseket és egész napos kirándulásokra mentünk az ország minden pontjára. Sokszor velünk tartottak más gyerekes családok is, íg tényleg úgy éreztük, hogy rólunk szól a hétvége!
Napjainkban, amikor vendégségbe megyünk a gyerekekkel a nagyiékhoz, 4 évesemen ugyanazt az unalmat látom, amit akkoriban én éreztem. Pedig van ott külön szobája, tele játékokkal és nem is ülünk le kártyázni ebéd után, hanem bevonulunk velük játszani. A közeli játszótérre is elmegyünk olykor. És mégis! Előfordul, hogy nyitom a szám “az én a seggemet a földhöz vertem volna”című monológra, amikor észbe kapok és kiröhögöm magam: Jesszus, olyan vagyok, mint anyám!
Gyerekcentrikus Világ ide vagy oda, a nagyszülő látogatós hétvégék mit sem változtak az elmúlt 30 év alatt. Bár már azon is elgondolkodtam, hogy talán ez csak nálunk van így és esetleg genetikus eredetű lehet…