Amikor én még kislány voltam… gyakran mentünk vasárnaponként vendégségbe a nagyszüleimhez. A nővéremnek és nekem ezek a vasárnapok végtelenül unalmas, hosszú és kibírhatatlan események voltak. Szépen megebédeltünk, ez még rendben is volt , a nagymamám istenien főzött. De utána a felnőttek leültek kártyázni , valami számunkra rettenetes zene szólt és mi halálra untuk magunkat. Feldobtuk minden alkalommal a közeli játszótér lehetőségét, de senki nem akart lemenni velünk, magunkban pedig nem engedtek le. Szóba jöhetett még az udvar, de azon meg a nagyanyám szörnyülködött, hogy ebben a rendes házban nem szabad zajongani. Régi tipusú körfolyosós bérház volt, tele idős lakókkal. Ezután jobb elfoglaltság hiányában jólnevelt lánytestvérek módjára egymás piszkálásába majd püfölésébe kezdtünk. Utána a lakás leboltása következett és amikor már veszélyben volt a vitrin az összes dísztárggyal és porcelánnal együtt, akkor folyamatosan ránk szóltak, de ez csak amolyan háttérzaj volt, mert tettek sosem követték a fenyegetéseket. Ekkor jött nagyapám. 30 éve még teljesen elfogadott vasárnap délutáni gyerekprogram volt a maradj csendben, ülj le szépen és rajzolj! Így kaptunk hát egy halom papírt, színes ceruzát és végeláthatatlan rajzolásba kezdtünk. Amikor már lefordultunk a székről az unalomtól akkor belekeztünk a mikor megyünk végre már haza című sikertelen előadásunkba, ami ezt az egy mondatot ismételte különféle hangszínekben. Ekkor következett Anyu az “én a seggemet a földhöz vertem volna a Ti korotokban” című monológja. Apukám nemigen szólt, hacsak Anyu nem utasította, hogy szóljon már ránk Ő is. Hazafelé a taxiban amikor azt hitték, mélyen alszunk, világossá vált, hogy Apu legalább annyira unja ezeket a vasárnapokat mint mi. A nagyszüleim sajnos már nem élnek, pedig elrajzolgatnék én akár egész nap is, csak még egyszer láthatnám Őket. Lenéz rám a polcról az akkoriban oly áhított fából faragott gólya és a nagyon édes képű porcelán kutya, amiket megörököltem a nagyiék vitrinéből és hiányzik még ezeknek az unalmas vasárnapoknak a hangulata is.
Voltak persze ezerszer szórakoztatóbb hétvégék is. Amint lett autónk, gyakran arra ébredtünk, hogy Apu kihúzza a függönyt és elbődül: ki az ágyból lustaságok! Ilyenkor Anyu a konyhában már sütötte a rántotthúst, készítette a szendvicseket és egész napos kirándulásokra mentünk az ország minden pontjára. Sokszor velünk tartottak más gyerekes családok is, íg tényleg úgy éreztük, hogy rólunk szól a hétvége!
Napjainkban, amikor vendégségbe megyünk a gyerekekkel a nagyiékhoz, 4 évesemen ugyanazt az unalmat látom, amit akkoriban én éreztem. Pedig van ott külön szobája, tele játékokkal és nem is ülünk le kártyázni ebéd után, hanem bevonulunk velük játszani. A közeli játszótérre is elmegyünk olykor. És mégis! Előfordul, hogy nyitom a szám “az én a seggemet a földhöz vertem volna”című monológra, amikor észbe kapok és kiröhögöm magam: Jesszus, olyan vagyok, mint anyám!
Gyerekcentrikus Világ ide vagy oda, a nagyszülő látogatós hétvégék mit sem változtak az elmúlt 30 év alatt. Bár már azon is elgondolkodtam, hogy talán ez csak nálunk van így és esetleg genetikus eredetű lehet…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: