Vörösiszap-katasztrófa

Mi napközben nem nézünk felnőtteknek való műsorokat, így híradót sem. Egyszerű oka van: nem gondolom, hogy a kicsi gyerekeink agyának szüksége lenne ezekre a számukra érthetetlen és rémisztő információkra. Természetesen nézünk azért késő esti híradót, amikor Ők már alszanak és a neten is olvasunk híreket, ami számukra egyenlőre csak unalmas betűhalmaz.
Aznap amikor a vörösiszap katasztrófa megtörtént, nyomon követtem a híreket a neten. Mivel képekkel is illusztrálták, ezért hamar mellém kucorodott a kíváncsi 4 évesem és bombázni kezdett a kérdéseivel.
A közelmúltban történt Izlandi vulkánkitörésnél -amiről a nagyinál egy napilap képéről értesült- már kiderült, hogy Őt rettenetesen érdeklik a katasztrófák. Hihetetlen érdeklődés és empátia lesz rajta úrrá a hallatán.
Akkor -sőt , azóta is gyakran- szinte minden nap vulkánokat rajzolt, vulkánról kellett esti mesét mondani, vulkánt épített a homokozóban és amikor megtudta, hogy a keresztapja Izlandra utazik, vulkáni kőzetet kért Tőle ajándékba. Ezeket a lyukacsos fekete, itt-ott csillogó köveket azóta is nagy becsben tartja. Lelkesen mutogatja a kis barátainak, akiken jól látszik, hogy számukra “csak” kő.
Meséltem neki továbbá Pompei-ről, képeket is nézegettünk, hónapokig tartott a vulkán-láz.
Most, ennél a katasztrófánál láttam rajta, hogy nem érti és megrémült, mert nagyon közel történt. Hosszasan magyaráztam neki és rá nem jellemző módon figyelmesen végighallgatott. Végül kettő kérdést tett fel mindössze:
1., Miért kell ilyesmit gyártani?
2., Mi lesz most azokkal az emberekkel és a házaikkal?
Az első kérdését bonyolult lett volna úgy megválaszolni, hogy megértse. Nekünk, felnőtteknek is nehéz megérteni a környezetszennyezés mivoltát…
Így inkább a másodikra összpontosítottam, elmondtam neki, hogy ilyenkor az emberek összefognak és segítenek ahogyan tudnak. Meséltem a segélyszervezetek munkájáról, a folyamatról, ahogy például a mi segítségünk elér hozzájuk. Azon túl, hogy már felhívtam a segélyvonalat, szeretnék tenni még valamit. Áttúrtam hát a szekrényeket,  feleslegessé vált ruhák és cipők után kutatva. Közben még mindig ecseteltem a 4 évesemnek, hogy erre miért van nagy szükség. Azoknak az embereknek mindenük odalett; a ruháik, a cipőik, a bútoraik, a házuk, jóformán semmijük nem maradt.
Végül az órákig tartó kérdés-áradat alább hagyott és bement a szobájába játszani.
Este lett, engedtem a fürdővizet és megkértem, pakolja el a játékokat. Azt mondta, már elpakolt de én méltatlankodva néztem a játékkupacot a szőnyegen.
Kérdésemre, hogy ezeket miért nem rakta el, a következő választ kaptam: “Ezeket is add fel a csomagban, anya!”